A zarándoklat ősi, általános vallási szokás. A hívek ilyenkor kiszakadnak mindennapi életük menetéből, hátrahagyják szeretteik, ismerőseik egy részét, azért hogy felkeressenek egy olyan helyet, ahol a hiedelem szerint az istenség különös módon jelen van. Nem számít az út fáradalma, nem nézik a reájuk leselkedő veszélyeket. Legfontosabb a vállalt cél elérése: a személyes találkozás a természetfelettivel. Ezek a hagyományok mind a mai napig élnek.
A zarándok számos okból vállalkozhatott hosszú útjára. A legfontosabb a vallásos meggyőződés volt. Az illető jámbor elhatározást vagy fogadalmat tett, hogy Isten vagy valamelyik szent iránti tiszteletből, a lélek megváltásáért, búcsú elnyeréséért kész vállalni a megpróbáltatásokat.
 |
| |
A magyar középkor egyik leghíresebb zarándokát, Krizsafán fia Györgyöt az a cél vezette, hogy az általa elkövetett több száz gyilkosság alólfeloldozást nyerjen. Más esetekben bírósági döntés is rendelkezhetett peregrináció végrehajtásáról, amint ezt egy feleséggyilkos példája is tanúsítja. Egyes esetekben a zarándokokat politikai célok is motiválhatták. Tulajdonképpen a keresztes hadjáratok is ide sorolhatók. Ugyanakkor fegyveres akciók nélküli zarándokutak is megfigyelhetők. Ebben élen járt Erzsébet anyakirályné, akit két külföldi kegyhely meglátogatásánál − a hitbéli szándékokon túl − a várható politikai haszon is motiválhatott. Római zarándoklatánál fia, András herceg nápolyi királlyá történő koronázásában, Aachen esetében IV. Károly német-római császár támogatásában ölhetett testet.
 |
| |
Az ún. lovagi zarándoklatok fő mozgató ereje a ráció, vagy akár a kételkedés is jelenthette. Tari Lőrinc, Zsigmond király embere azért vágott neki írországi útjába, mert egyrészt megingott katolikus hitében, másrészt megígérte az uralkodónak, harmadrészt meg akarta ismerni a "zöld sziget" szentjeinek a csodáját. Az is előfordulhatott, hogy az ember életében nem tudott sort keríteni egy zarándoklat kivitelezésére, ilyenkor végrendeletében valaki mást jelölt ki maga helyett.
Mint minden utazás, a zarándokút finanszírozásáról is gondoskodni kellett. A költségek igen sokrétűek lehettek, de függött az úti céltól és az igénybe vett szolgáltatásoktól. Lehetett menni magányosan, kisebb, illetve nagyobb kísérettel, gyalog vagy lóháton. Ha az illetőnek nem volt elég forgótőkéje, akkor sor kerülhetett házak, birtokok, értéktárgyak elzálogosítására. Be kellett szerezni a szükséges "papírokat". Ezek közül a menlevél (salvus conductus) volt a legfontosabb, ennek kibocsátója ugyanis oltalma alá fogadta a zarándokot, az akadálytalan és biztonságos közlekedés elvi lehetőségével. A zarándoklat szimbolikusan a templomban kezdődött: a peregrinus misén vett részt, meggyónt és a paptól áldást kapott jellegzetes tárgyaira, a botra és a tarisznyára.
Az úton járók jól tudták, hogy ott, ahol Szent Kristóf és Szent Jakabképe volt kifüggesztve, szállást és élelmet kaphattak. Ha a zarándokházakban nem volt elegendő hely, a mezőkön töltötték az éjszakát. Erre utal Matteo Villani egyik megjegyzése. Az 1350-es szentév alkalmával olyan sokan mentek Rómába, hogy `az útmenti házak nem voltak elegendők, hogy fedett helyet nyújtsanak lovaknak s embereknek. Az óriási tömegekben és csapatokban érkező németek és magyarok a hideg miatt sűrűen összetolongva s nagy tüzekkel segítve magukon, a mezőkön töltötték az éjt.`
 |
| |
Az utazás alatt a zarándoknak számos nehézséggel kellett szembesülnie. Komoly megpróbáltatásokat jelentett, ha a zarándokút háborús területeken haladt át. A szentföldi tartózkodás idején előfordulhatott, hogy a buzgó zarándok egy oroszlánnal találta magát szembe. Az utak jelöletlensége, különösen a sivatagban életveszélyes eltévedésekhez vezetett. Az egyik, magyarokat is magában foglaló csoport a Sinai-félsziget kietlen vidékén utat akart rövidíteni. Vesztükre tették, mivel teljesen rossz irányba mentek, és életüket végül az mentette meg, hogy a közeli oázisról meghallották a tevék hangját. A zarándokok gyakran rablók martalékává is válhattak, ők egyáltalán nem voltak tekintettel arra, hogy milyen nemes cél miatt választották a fárasztó utat.
 |
| |
A legfelemelőbb pillanat a zarándokok megérkezése lehetett. A kegyhely felkészülten várta a látogatókat. A peregrinusok elvegyülhettek a színes forgatagban, imádkozhattak, virraszthattak. Az úti cél elérését a jelesebb ünnepnapra próbálták időzíteni, ilyenkor még szebb szertartásokon vehettek részt. A zarándokok a kegyhelyeken tömegével árusított kis öntvényeket, ún. zarándokjelvényeket vásároltak. Ezek azon túl, hogy védő-bajelhárító képességekkel rendelkeztek, "hitelesítették" a peregrináció tényét.
Mindegyik zarándokhely egyedi vonzerővel rendelkezett. Ugyanakkor komoly különbségek mutathatók ki a kegyhelyek jelentősége között. A középkori kánonjogászok a zarándoklatokat két csoportra osztották: nagyobbakra és kisebbekre. Az előbbiekbe Jeruzsálemet, Rómát és Santiago de Compostelát sorolták, az utóbbiakba minden más egyéb tartozott. De itt sem szabad jelentéktelen helyekre gondolnunk, mivel ezek között olyanokat találunk, mint Aachen, Bari, Mont-Saint-Michel. A kisebb zarándoklatokat a kutatás további három csoportra bontotta. Az egyiket a helyi jelentőségű, a másodikat egy nagyobb régió lakosai által ismert kegyhelyek alkotják, míg a harmadikba a több ország lakosait vonzó, akár interregionálisnak is mondható célállomások sorolhatók.
 |
| Térkép a zarándokoknak: Peregrinatio In Terram Sanctam, Mainz, 1486 |
A kegyhelyeken a szentek ereklyéit keresték fel a zarándokok. Az ereklye fogalma igen összetett. Egyrészt a halott tetemét, csontját, vérét értették alatta (elsődleges ereklyék), másrészt minden olyan tárgyat is tiszteltek, amelyekkel a szent az élete során kapcsolatba került (másodlagos ereklyék). Ez utóbbi lehetett használati tárgy, ruha, a mártíromság eszköze, sír, koporsó. A kereszténységben kezdettől fogva létezett a vértanúk ereklyekultusza, mivel a mártírok haláluk után azonnal elnyerik az üdvösséget, így közbenjárhatnak Istennél.
 |
| Zarándokok a falak alatt: Jerikó bizánci mozaikon, és a város ostroma 1099-ben |
Jeruzsálem és a Szentföld kiemelkedő szerepe önmagáért beszél. A területen kezdte működését Jézus Krisztus, a város látta a Megváltó kínszenvedését és halálát, a kereszténység gyökerei ide nyúlnak vissza. A régiót egészen a 11. századig békésen látogathatták a zarándokok. Ekkor azonban a Közel-Keleten kedvezőtlen változások következtek be, Palesztinát elfoglalták a szeldzsuk-törökök. Ők már nem nézték jó szemmel az európaiak zarándokútjait, a peregrinusok folyamatos zaklatásnak lettek kitéve. Továbbá a terület állandó háborús tűzfészekké vált a szeldzsukok és fatimidák állandó harcainak következtében. A zarándokutak történetében II. Orbán pápa 1095-ös, a clermonti zsinaton megtartott beszéde jelentős fordulatot hozott. A pápa kihirdette, hogy a keresztes hadjáratban való részvétel minden bűnbánatot pótol. Ezzel a lépéssel kezdődtek a két évszázadon át tartó harci cselekmények, amelyeknek részletes ismertetése már messze vezetné az olvasót. A kezdeti sikerek (Jeruzsálem elfoglalása, a közel-keleti keresztes államok megalapítása) után fokozatos hanyatlás következett be, ami a 13. század végi teljes kiszoruláshoz vezetett.
Róma városa Szent Péter és Pál ereklyéi miatt volt népszerű a zarándokok körében. Minden katolikusnak maradandó élményt jelentett, amikor a kereszténység egyik legfőbb központjába eljutott. VIII. Bonifác pápa remekül ismerte fel az ebben rejlő lehetőségeket. Tíz évvel a Szentföld végleges elvesztése után, 1300. február 22-én bullát bocsátott ki, amelyben teljes bűnbocsánatot hirdetett mindenkinek, akik az ún. szentévben felkeresik az `Örök Város` kegyhelyeit. A látogatók tömege óriási volt, így az eredetileg százévenként tervezett szentévek intervallumát ötven évre szállították le. 1473-ban pedig IV. Sixtus megerősítette II. Pál pápa azon rendelkezését, mely szerint minden huszonötödik év szentév legyen. A zarándoklat során hét templomot kellett végiglátogatni, lehetőleg egy nap alatt. A szent kapu 1500-ban történő megnyitása VI. Sándor pápa nevéhez fűződik.
 |
| |
A harmadik legfontosabb zarándokhely a spanyolországi Santiago de Compostela, a nyugati kereszténység egyik legismertebb kegyhelye. A hagyomány szerint itt találhatók idősebb Szent Jakab apostol ereklyéi, illetve sírja. A szenthez kapcsolódó legenda magyarázatot ad a név keletkezésére is, ezen a helyen egy csillag jelezte a földi maradványokat (Campus stellae), amelyet a 9. század elején találtak meg. A sír fölé 829 körül templomot és kolostort emeltek. A jelenleg is álló katedrális 1078-1122 között épült, s a 16-18. században alakították át barokk formájúra. Szent Jakabot a spanyolok nemzeti védőszentjükké választották, aki nagyon sokszor segítette ki őket a mórok elleni küzdelemben. A kultuszhelyhez Európa minden részéből érkeztek ide hívek, akik zarándokkagylóval bizonyították jelenlétüket. A helyszínt több útvonalon (Via, illetve Camino) lehetett megközelíteni: Toulouse-ból, Le Puy-ből, Limoges-ból, vagy Tours-ból.
 |
|
Szent Jakab kegyhelye felé
|
A "kisebb" zarándokhelyek közül is érdemes néhányat kiemelnünk. A dél-itáliai Bariban Szent Miklós püspök ereklyéit őrizték. Ezeket a szeldzsuk törökök előretörése miatt hozták el Kis-Ázsiából. A templom 1087-1139 között épült. A település volt a Szentföldre irányuló keresztes hadjáratok egyik jelentős gyülekezőhelye, továbbá a kereskedelem miatt is sokan fordultak meg itt. Loreto hírét Szűz Mária názáreti lakóházának köszönhette. A hagyomány szerint Szent Ilona császárné (aki Jézus keresztjét is megtalálta) hatalmas templomot épített föléje, ezt azonban a szeldzsukok lerombolták. A Szent Háznak azonban nem esett bántódása, mivel azt angyalok emelték fel, és a dalmáciai Tersatto városában helyezték el. Azonban az itteniek elbizakodottsága miatt az angyalok tovább vitték, és 1294-ben letették jelenlegi helyére, egy babérfa ligetbe. Innen származik a név is: Lauretum (Loreto).
