Ez a nap már csak a pihenés, elmélkedés, fényképezés jegyében telt. Semmi bakancs, hátizsák, sok-sok kilométer. 
Reggel időben keltem, el akartam kapni a hegy mögül előbúvó napot, amikor felkel. Még sötétben lementem a kikötőbe, ami a félhomályban is igen izgalmas. Nem nagy hajókra kell itt gondolni, hanem kis bárkákra, halászhajókra, csónakokra. Az átlátszó vízben halak tömegei úszkálnak. A sirályok vijjogása és szárnyaik surrogása betölti az egész kikötőt. Persze ezek a nagyméretű madarak itt nem halásznak, hanem a kukák környékét lepik el és várják az emberek által kidobott szemetet, hogy abból csemegézzenek. Ez kicsit illúzióromboló látvány, de hát értem én a sirályokat is, hogy az élelemszerzés könnyebb módja ez, mint a halászat a nyílt tengeren.
Mikor már szinte mindent lefényképeztem a kikötőben és a nap még bujdokolt a hegy és a szélturbinák mögött, beültem egy kikötőre néző kávézóba és kényelmesen megreggeliztem. Itt jó néhány San Jean óta időnként fel-feltűnő arcot pillantottam meg. Mosolygás és néhány mondatos búcsúzkodás után tudatosult bennem, hogy nagy valószínűséggel soha nem látom őket többé. Ez egy kicsit elszomorított, de hát tudom, hogy ez az élet rendje. Nagy lustán megjelent az első napsugár is a hegygerinc mögül. Ez a pillanat már ismét a parton talált. Sikerült néhány jó fotót csinálnom. Imádom a napfelkeltéket. 
Visszasétáltam az alberguebe. Elbúcsúztam Attilától, aki délelőtt indul vissza Santiagoba, majd repül vissza Magyarországra, hogy pár nap múlva újabb nagy kalandba kezdjen - de most Angliában. Ezt követően felpakoltam a kis hátizsákomat és elindultam a félsziget csúcsa felé. Ez mintegy 3 km a várostól, de több, mint 1 óráig tartott. A táj fantasztikus, magasan a tengerszint fölött, végig a part mentén vezet az út. Élvezhettem az egyre magasabbra törő nap mele ... Tovább »