Ez a nap már csak a pihenés, elmélkedés, fényképezés jegyében telt. Semmi bakancs, hátizsák, sok-sok kilométer. 
Reggel időben keltem, el akartam kapni a hegy mögül előbúvó napot, amikor felkel. Még sötétben lementem a kikötőbe, ami a félhomályban is igen izgalmas. Nem nagy hajókra kell itt gondolni, hanem kis bárkákra, halászhajókra, csónakokra. Az átlátszó vízben halak tömegei úszkálnak. A sirályok vijjogása és szárnyaik surrogása betölti az egész kikötőt. Persze ezek a nagyméretű madarak itt nem halásznak, hanem a kukák környékét lepik el és várják az emberek által kidobott szemetet, hogy abból csemegézzenek. Ez kicsit illúzióromboló látvány, de hát értem én a sirályokat is, hogy az élelemszerzés könnyebb módja ez, mint a halászat a nyílt tengeren.
Mikor már szinte mindent lefényképeztem a kikötőben és a nap még bujdokolt a hegy és a szélturbinák mögött, beültem egy kikötőre néző kávézóba és kényelmesen megreggeliztem. Itt jó néhány San Jean óta időnként fel-feltűnő arcot pillantottam meg. Mosolygás és néhány mondatos búcsúzkodás után tudatosult bennem, hogy nagy valószínűséggel soha nem látom őket többé. Ez egy kicsit elszomorított, de hát tudom, hogy ez az élet rendje. Nagy lustán megjelent az első napsugár is a hegygerinc mögül. Ez a pillanat már ismét a parton talált. Sikerült néhány jó fotót csinálnom. Imádom a napfelkeltéket. 
Visszasétáltam az alberguebe. Elbúcsúztam Attilától, aki délelőtt indul vissza Santiagoba, majd repül vissza Magyarországra, hogy pár nap múlva újabb nagy kalandba kezdjen - de most Angliában. Ezt követően felpakoltam a kis hátizsákomat és elindultam a félsziget csúcsa felé. Ez mintegy 3 km a várostól, de több, mint 1 óráig tartott. A táj fantasztikus, magasan a tengerszint fölött, végig a part mentén vezet az út. Élvezhettem az egyre magasabbra törő nap mele ... Tovább »

MEGCSINÁLTAM!

Ezt a blogbejegyzést már Magyarországról írom. És már eltelt néhány nap. Ennek az az oka, hogy amikor a 122. napon megérkeztem Fisterraba, minden mással foglalkoztam, csak az írással nem. Egy szót bírtam beírni a blogba: MEGCSINÁLTAM! Gondoltam, hogy majd másnap megírom, de nem így történt. Elvoltam magammal, az óceánnal, a naplementével, a gondolataimmal. Majd következett az utazás, a megérkezés után pedig az egészségügyi intézményeket látogattam, hogy az arc csont törést valahogy kikalapálják rajtam. Most a kórházi ágyon ülve pótolom az elmaradt bejegyzést. Tudom, hogy sokan már le is mondtak arról, hogy lesz utolsó napi rendes írás – de lesz!
Lássuk akkor, mi történt a megérkezés napján.
Reggel sikerült időben ébrednem és ennek következében már fél 6-kor úton voltam. Az élelmes bár tulajdonos már 6-tól nyitva volt a szomszéd faluban – így megvolt a reggeli kávé és mindjárt meg is reggeliztem a tarisznyából. Azt sem kellett tovább cipelnem. Megint tiszta volt az égbolt – már-már giccsesen csillagos. Élveztem. Fejlámpa kikapcsol – zarándok némán, tekintetét az égre emelve bandukol – és hallgatja a semmivel nem összetéveszthető szélturbinák folyamatosan ismétlődő morajlását. A hegygerincen jártam. Igen erős volt a szél – így elkelt a 2 pólós viselet. Túl sok zarándokkal nem találkoztam a napfelkelte előtt. Nem annyira bántam. Sokat gondolkodtam az elmúlt 4 hónapon, a miérteken, a történéseken, a megélt élményeken. Úgy terveztem, hogy a mai egész napot egyedül gyalogolom le – nem akartam társaságot. Persze ez nem jött össze teljesen, mert A ... Tovább »

Hajnal 4-kor volt kelés. Nem a mai napra tervezett 33-34 km mennyisége miatt keltem ilyen hamar, hanem mert az alberguevel való ellátottság  igen szegényes az emlékeim és a könyvek szerint is. A napközben tapasztaltak ellentmondtak ennek. Az utóbbi 2 évben jelentős fejlődés történt ezen a téren. Az elgondolásom az volt, hogy a hátralévő 65-66 km-t felezem ha Olveiroaban állok meg. Itt biztos, hogy van egy albergue, bár nem túl nagy befogadóképességgel bír, így nem szabad a véletlenre és a lustaságra bíznom a dolgot.
Nem nagyon tetszett a felkelés, de tudtam, hogy ez az utolsó, úgymond időre teljesítendő szakasz. Nem szintidőt mértek, hanem szabad ágyért indultam reggel. Tudván, hogy lassabb vagyok a többieknél, kellett egy orrhossznyi előnyt szereznem és ezt csak reggel tudtam összeszedni. Sikerült megtartanom is. Az ezüstéremmel a nyakamban foglaltam el az ágyam. Páran megelőztek, de ők vagy a másik albergueben szálltak meg, ami új volt nekem, vagy tovább mentek a 4 km-re lévő szintén az újdonság számba menő alberguebe. ¼ 3-ra érkeztem meg, 7,5 óra volt a tiszta menetidőm. Elfáradtam rendesen a térd és sarok fájdalmaim miatt. Jólesett beállni a zuhany alá és tudni, hogy van szállásom és már csak 1 nap az óceán partjáig. 
A hajnal nagyon hangulatos volt, nagyon sötét és még jobban párás, ködös. De jó volt gyalogolni, egyedül a gondolataimmal. Nem zavart senki, nem csiviteltek körülöttem a turisták, eltűntek. Pedig pár csoport jelezte, hogy folytatják az utat az óceánig. Szerencsére nem találkoztam velük. Gyönyörű csillagos volt az ég, sokkal több csillag volt látható, mint általában – lekapcsolt fejlámpával közlekedtem a műúton, ami speciális hangulatot kölcsönzött a néhol ködben, néhol párában való gyalogláshoz. A Holdat nem láttam sehol. Amikor kezdett pirkadni az is nagyon szép volt. P ... Tovább »

Még hajnal 1-kor is jött valaki, szállást keresvén és találván. Természetes, hogy az elhelyezkedés nem ment hangtalanul, így nem volt teljesen nyugodt az éjszaka. 5-kor keltem, és teljes néptelenségben gyalogoltam át Santiagon. Mennyivel más így, mint tele emberekkel. Az idő kellemesen hűvös hajnali volt, mint amilyenre számítottam. Átérvén a városon kezdődött a jelek keresése. Ki van ugyan jelölve az út, de néhol csak halvány nyilakkal, amelyek nappali fényben észrevehetőek, de az éjszakai sötétségben, a lámpa fényénél a párás, mohás köveken már nem annyira egyértelmű. Ettől függetlenül szeretem az ilyen sötét erdőkben való kora hajnali gyaloglásokat. Sajnálhatja az, aki ezt még nem élte át. Próbálja ki mindenki – megéri!
A mai táv csak 22-23 km volt. Nem túl nagy távolság, de azért nekem elég volt. A térdszorító sokat segített. Volt néhány csepp eső is, de inkább csak ijesztésnek. Csak a zsákot öltöztettem fel és elraktam a fényképezőmet, ami nem is nagyon került elő a mai nap során. Én már reggel 2 pólóra öltöztem. A ruhák továbbra sem száradtak egy picit sem, így a maradék száraz ruhámat húztam magamra. Ma mindenképpen olyan helyet kellett találnom szállásként, ahol van szárítógép is, mert holnap már nem lett volna száraz ruhám. Negreiaban a 2 évvel ezelőtti szálláson semmi ilyen luxus nem volt, így most egy másik, magán szállást kerestem. A San Jose-t találtam. Bátran ajánlom mindenkinek. Itt van minden. Konyhától kezdve, a rendes interneten keresztül a mosó-, és szárítógépig bezárólag. SŐT! Rendes ágyneműt is kaptunk. Huzattal. 
Újra összefutottam Magdalenaval, aki levált a sátorozgató csoporttól, ők hárman busszal folytatják az óceánig, de Magdalena hősiesen gyalogol, bár ahogy elnézem komoly fájdalmai vannak, de csinálja becsületesen. Még tegnap a santiagoi szálláson találkoztam a 20. magyar ... Tovább »

Sokak számára jött el a nagy nap ma reggel. Sokan 20-30-35 nap kitartó gyaloglás, sok kín, szenvedés után beérnek az áhított városba, a szent helyre – oda, ahova már hónapok esetleg évek, évtizedek óta szeretnének eljutni. Szeretnének egy régi fogadalmat teljesíteni, lelki tehertől megszabadulni, valakiért imádkozni, vagy reménybeli álom megvalósításához Szent Jakab apostol segítségét kérni…, stb. Mindenki másért vállalja ezt a nem mindig könnyű és egyszerű 3-4-6-800 km-t. Megértem a meghatódásokat, szemekben csillogó könnycseppeket, vagy kifakadó zokogást, egymás nyakába borulva sírást. Emberek millió tették ugyanezt az évszázadok hosszú sora alatt. Hol többen, hol kevesebben – de mindig zarándokoltak Santiagoba. Ma ahogy ott ültem délután a templomban és figyeltem az embereket, hogy vajon ki, miért jöhetett, mi járhat most a fejében, milyen lesz holnaptól az élete, meg fog változni, meg tud változni, azon kaptam a gondolataim szárnyalását, hogy megint valahol 1500 körül járnak és ha (létezik) – létezne lélekvándorlás akkor ezek az emberek hogyan viselkednének itt, a katedrálisban, akkor milyen ruhákban jelennének meg, mi foglalkoztatná őket,milyen lenne a szaguk, mit csinálnának másként holnaptól kezdve? Túlélnék a visszavezető utat amely szintén 2-3-4 hónapig tartana?  Mit mesélnek majd ha hazaérnek, hogy milyen volt megérinteni az apostol szobrát, milyen volt a katedrális, hitükben vastagon megerősödve térnek haza, vagy esetleg megcsömörlötten az elüzletiesedő zarándoklat miatt? Hányan ölelték, érintették meg ezt a szobrot az oltár mögött a hosszú idő alatt?
És azon is gondolkodtam, hogy egy szobor megérintése nekem miért nem jelent semmit? Számomra nem ez mozdulat a nagydolog, hanem az ide vezető elhatározás és a megtett út a fontos dolog. Így ma én meg sem érintettem a szobrot ... Tovább »

Tegnap este már igen rosszra fordult az idő, de a reggeli fél 6-os induláskor még nem esett, sőt nagyon hideg sem volt. Kb. ½ 7 körül kellett felöltözni esősre. Innentől kezdve egész nap esett. Az intenzitás változó volt, a kellemetlenség foka a szél erősségétől függött és, hogy mennyire voltunk fedett terepszakaszon (karhatalmi ismeretek). A spanyol szakaszon ez volt az első esős napom. Teljesen elfogadható volt végig az idő. Egy-egy ilyen nap belefér. Ennek is meg van a hangulata. A tegnap kimosott ruháknak esélye sem volt megszáradni, olyan párás volt az idő – főleg az esti eső után, így a zsákra akasztottam őket, de hát szárazabb nem lett. De legalább nem büdösödött be a zsákban. Egész elszoktam már az ilyen tortúrától. Bezzeg az osztrák szakaszon 3 hónappal ezelőtt!
Természetesen reggel még minden zárva volt Arzuában – így Robival ½ 8-ig csak vágyakoztunk a reggeli első kávéra. Az első helyen ettünk, ittunk. Közben sok gyorslábú, könnyű menetfelszerelésben viharzott el a bár mellett – rohantak Santiagoba. Mára még kevesebb km-t terveztem, mint tegnap. 21-et. Holnapra is kb. ennyi marad, hogy beérjek Santiagoba. Volt egy olyan gondolatom – még a kaszkadőrködés előtt – hogy esetleg menetből átvonulok rajta, kerülvén a milliónyi turistát, akik ilyenkor ellepik a várost, zokogva, ríva, hogy 4-5 nap alatt mekkora teljesítménnyel teljesítették a Szent Jakab zarándoklat 100 km-ét. De a térdemmel nem kockáztatom a közel 45 km-t. Majd valahogy túlélem a holnapi nap kellemetlen részét. Ellens ... Tovább »

Reggel a lengyel csoport szeretett volna korán felkelni – 5-kor, de amíg nekem sikerült az amúgy sem túl mély álmomból teljesen felébredni az 5-6 percig szóló ébresztő csörgés hatására, nekik nem. Így én indultam korán – ők nem. A korai indulás amúgy is tervezett volt, gondolom most a gyorsjárású tömeg előtt szerzek egy kisebb előnyt, persze ha a lábam bírja. Bírta. ½ 8-ig lámpázgattam, botladoztam. Ekkor az első bárban beértem Robit, aki szintén 6 előtt indult. Innentől kezdve együtt róttuk a kilométereket, beszélgetve. Néha megálltunk kávézni, kajálni, pihenni.
Melide városán elég hamar átsuhantunk, észre sem vettük, de már magunk mögött tudtunk 15 km-t, az egész napi táv felét. Az út második szakaszán néhány kisebb rohanó csoport elviharzott mellettünk, de úgy vélem a zömöt sikerült elkerülni. Az időjárás kicsit szomorkás, néhol szemerkélős volt, de elkerültük a dzseki és zsáktakaró felvételét. 
¾ 2-re értünk be Arzuába, ahol rögtön az 1. alberguebe benéztünk. Az utolsó 2 helyet fogtuk ki. Sehova tovább. A szállás még szinte üres volt, de le voltak foglalva a helyek. Hasonló állapotok uralkodtak a többi helyen is. Volt pedig jó néhány alvóhely. Amikor mentem bevásárolni láttam néhány elkeseredett arcot, akik már az 5. helyről fordultak ki mert nem volt hely. Nekünk most mázlink volt. Illetve elég korán indultunk.
Ma saláta napot tartottam. Azt ugyanis könnyen meg tudtam enni. Vettem egy nagy adagot a közértben, hozza tonhal konzervet, olívabogyót, paradicsomot, sajtot és némi gyümölcsöt, narancslevet holnap reggelre. A városban sok etető-, és itatóhely van, de én most a bolti vásárlást választottam. 
Innen már csak kb. 40 km Santiago de Compostela, sokak uticélja. Nekem nem ez a végállomás. Én Finisterrebe /Fisterrebe akarok elgyalogolni. Ezt tűztem úticélként ... Tovább »

Túléltem az éjszakát. Aggodalmam ellenére egész jól és mélyen aludtam, még ha nem is sokat. Gondolom segített a sok fájdalomcsillapító is. Attól tartottam, hogy a fájdalom jelentősen erősödik majd – de nem. A szemem az rendesen beszíneződött, de a horpadás mélysége az arccsontomon kisebb lett. Ennek roppant módon örültem. A lila-kék szemkörnyék nem zavar. A hatalmas táska sem a szemem alatt. A mérete azért nem érte el a turisták bőröndjeinek méretét, amelyeket felhalmoztak az előtérben – mint nagy zarándokok. Némelyikükre ráakasztottam volna a nagy gurulós bőröndöt, hogy ráncigáld egész nap a zarándokösvényen, ha olyan nagy zarándok vagy! Ezzel szaladgálj vidáman, röhörészve! Biztos leolvadt volna a mosoly az arcukról. Hajnalban 5-kor kelt az a csapat, amely éjszaka fél 12-kor még kiabált, zörgött, vihorászott. Reggel 5-kor ott folytatták, ahol abbahagyták az este. Nem nagyon érdekelte őket, hogy a 160 fős hálóteremben mások még esetleg pihennének – akiknek a csomagját nem pakolják fel egy buszra és viszik odébb 25 km-rel és esetleg van olyan, aki nem a 2. napot tölti ezen az úton.
Én úgy döntöttem, hogy csak nagyon későn indulok, amikor a zöm már úton lesz. Legalább nem látom őket és nyugodtabb lesz a napom. 7-kor még nem tudtam elindulni, mert még mindig itt voltak és akkor kezdtek neki a reggeli imának a kemény zarándoklat sikeressége érdekében. Vártam hát ¾ 8-ig. Ezen a nyugati vidéken augusztus végén ½ 8-kor világosodik. Ekkor láttam, hogy az egész táj ködben vagy inkább felhőben úszik. Igazán hangulatos volt. Portomarinban van egy mesterségesen duzzasztott tó – amely hosszan nyúlik el a város előtt. Tegnap nem csináltam fotókat – nem voltam olyan állapotban – de a 2 évvel ezelőtti utamon igen, ha valakit érdekel, akkor az megnézheti a 2012-es út fényképeinél. Mo ... Tovább »

A Piszkos Freddel kapcsolatos filmet forgatnak Portomarinban és ehhez kerestek természetes módon eltorzult arcú, kocsmatölteléknek kinéző, bevert szemű alkalmi színészeket, statisztákat. Gondoltam benevezek. Kora délután érek Portomarinba, addig minden feltételnek meg fogok felelni. Eltorzul az arcom, bekékül a szemem alja, befeketedik a szemhéjam, húzom a bal lábam, mert be fog dagadni a térdem. Mindehhez csak annyit kell tennem, hogy az alberguben az emeletről le kell bucskáznom a földszintre. Természetesen a hátizsákkal együtt nagy settenkedés közepette, hogy a landoláskor még zavarba ejtőbb, tökéletes riadalmat okozó legyen a hangzavar az összes zarándoknak és turistának, akik aludtak.
Tisztelettel jelentem sikerült. Fél 6-os kelést követően megcsináltam az előbb vázolt produkciót. Sikerült úgy megbotlanom a lépcső tetején, hogy előbb a bal térdemet üssem be a lépcső élébe, majd az utolsó előtti lépcsőfok élén tompítsak a bal arccsontommal. Egy pillanatra még a villanyt is lekapcsolták – ott belül. Kezem-lábam nem tört, vérem csak kicsit folyt, lélegeztem és éreztem fájdalmat. Gyorsan hideg víz alá dugtam az arcom mert éreztem, hogy nem volt kicsi az ütés. Majd bevillant a mélyhűtő – jég viszonya és hogy biztos nem árt egy kis jegelés. Ekkorra előkerült jó pár ember – mert nem tudták, hogy milyen támadás érte a házat. Pár perces jegelés után úgy éreztem, hogy komolyabb baj nincs. Van egy 5-6 centis 6-8 mm-es horpadás az arccsonton, de nem szédülök, tisztán látok, nincs hányingerem és tudok menni, összefüggően beszélek. De továbbra is csak magyarul. Összepakoltam hát és bár pár perces késéssel, de elindultam. Illetve elindultunk Magdalenaval a lengyel kislánnyal. Tegnap ő is ott szállt meg ahol én. Végig segített, orvossal fenyegetőzött és vagy 5 km-en át figyelte minden lépésemet. Az első komoly ... Tovább »

A tegnap esti ágyam két nősténymedve ágya között volt. Amikor 10 után bementem a hálóterembe az egyik már javában horkolt. Néhány perces türelmes cicegős próbálkozás után kénytelen voltam kicsit megébreszteni mert senki nem tudott aludni tőle. Voltunk kb 40-en a körletben. Olyan változatosan horkolt és olyan hangosan, hogy ilyet még Kudelka Jancsi sem tudott, anno! A rövid ébresztő után következett egy kis csend. Pár percig, mert megszólalt a másik oldalamon a másik nagy ágyú. Ő is nő volt. De legalább őt kilehetett zökkenteni a cicegős módszerrel. Ezt még eljátszottam párszor az éjszaka, de ¾ 5 után felkeltem és jó időben nekivágtam a mai vacak 9 km-es göröngyös lejtőnek. Gondoltam, hogy végigbaktatok a kietlen műúton, de olyan kunkorokat kellett volna csinálnom, ami nem érte volna meg. Így maradt a kellemetlen bukdácsolás. Jól jött volna egy ködlámpa is, merta fejlámpával kb 40 centire láttam néha. Izgis volt.
Fél 7 körül egy bezárt bár előtt megreggeliztem a vésztartalékot. Olajos hal, őszibarack, kiwi és egy kis 3 napos kenyér. Pár tehénszaros apró falun haladtam át a sötétben. Sok esély nem volt elkerülni a lepényeket és az istállókból az utcára kifolyó trágyalevet. Egy idő után a zarándok feladja a kényeskedő kerülgetéseket. Ismét lefényképeztem az állítólag 800 éves fát Triecastella előtt. Terebélyes, az biztos. Triecastelaba beérkezvén ittam gyorsan 2 olaszos kávét. Az át nem aludt éjszaka után igen nagy szükségem volt rá. Kicsit megpihentem, mert ez a sötétben botladozós közel 700 méter szintcsökkenős 9 km jelentősen leterhelt lábilag. A következő, komolyabb település nélküli szakasz 13 km volt. Ezen a szakaszon többnyire együtt gyalogoltam egy varsói fiatal sráccal. Illetve sántikáltunk. Ő a jobb lábára én a balra. Szép látvány lehetett. Az is, amikor egy személyautó elhaladt mellettünk és ... Tovább »