Reggel menetrendszerű
ébredés és hajszálpontosan 6-kor nekiindulás a mai napnak. Több esélyes volt a
mai tervezett táv, de az élet természetesen felülírta a terveimet, ami persze
nem volt baj.
A városból a térkép
alapján elég jól kitaláltam, bár nem volt rövid idő. Alvó belváros, ébredező
külváros, bő 1,5 órás kutyagolás, amíg elértem La Virgin de Caminot ahol
reggeliztem. Eddig elég hideg volt, de ahogy kiértem a városból kellemesre
váltott az idő, leszámítva a most még nem túl erős szelet. Virgin de Camino
után választás elé állítják a zarándokot. Vagy megy a rövidebb, de unalmasabb,
autópálya, autóút mellett vezető úton, vagy a valamivel hosszabb, de a
természet lágy ölén haladó szakaszon gyalogol. Én, többek tanácsára is, meg
amúgy sem sietek a hosszabbat választottam. Úgy láttam a nagy többség nem így
tett. Én nem bántam.
Az első variáció
szerint, ahogy terveztem, Villar de Mazarife lett volna mai szálláshely. Ez 22
km volt Leontól, rövidnek is tűnt, meg akkor másnap kellett volna sokkal
hosszabbat mennem Astorgáig, ezért a „b” terv az volt, hogy megtoldom még 14
km-rel és akkor Hospital de Orbigoban alszom. Közte nincs szálláshely. Elég
korán értem Villar de Mazarifebe és feltettem a kérdést a lábaimnak, hogy
fogják-e bírni a hátralévő 14-t. Nem éreztem fáradtságot a 22 km után és még
tele voltam energiával. Nekivágtam. Jó hosszú, egyenes, már-már unalmasnak is
mondható szakasz következett. 2 dolog miatt nem unatkoztam. Az egyik a hatalmas
szél, ami majd levitt a lábamról, a másik a sok gondolat, amelyek előjöttek az
agyamból. Szinte nem is találkoztam zarándokkal így nem zavarta meg senki a
gondolataimat. Élveztem. A szelet már nem annyira. Egy NY-ÉNY-i szél fújt,
majdnem szemből. Olyan erős volt, hogy téliesítenem kellett az öltözékem.
Felvettem a pulcsimat, sálat az arcomba húztam, akár a bankba is mehettem volna
kéregetni ebben az öltözékben.
Az előző esti
beszélgetésen gondolkodtam. Mennyire szerencsések vagyunk, hogy a Földnek ennek
a szegletére születtünk. Meg hát minden máson is agyalogtam, időm volt, mert
3,5 óra alatt tettem meg a 14,5 km-t. Nem rohantam. Az egyik helyen, egy
jelentéktelen kis faluban összefutottam egy magyar lánnyal, aki hasonló módon
nem rohant, mint én és élvezi az egészet. Dumcsiztunk kb. 20 percet, miközben
ittuk a jól megérdemelt kávét. Az idős kanadai „barátommal” is összefutottam,
akivel Bayonne-ból együtt utaztam SJPdP-ba. Volt egy kis lábbéli problémája így
2 napot kellett pihennie Leonban. Mindig csak úgy hív: Mr. Hungary. Jó fej
nagyon. Ilyenkor a kötelező és megszokott kérdések, hogy ma honnan jöttél, hová
mész és más ilyen úgymond közérdekű infó közlése. De egyre jobb az egész, egyre
több emberrel van valami közös élmény, emlék. ha csak szösszenetek is ezek. Ezt
az internacionalizmust élvezem a legjobban. Persze a táj mellett. Szeretem a
magányos bandukolásokat is.
Menetközben jött egy
szórólap, hogy a 36 km után ha bevállalok még 3-at akkor egy olyan albergue-ba
érek ami nincs benne még az útikönyvekben sem, és van WIFI, 4 ágyas szobák,
vannak. Eltűnődtem. Mérlegeltem a lában és döntöttem. Nem mondom, hogy nem
voltam fáradt, de nem fájt a lában csak fáradt volt. Hospital de Orbigó aranyos
kis település volt, de tovább mentem rajta. A híd, ami az Orbigó folyó fölött
ível, az valami fantasztikus. Látszik rajta, hogy nem rég újították fel, nehéz
a haladás rajta a kiálló kövek miatt, de a látvány az fenomenális. A faluban
láttam azt az alberguet is ahol Klári dolgozott önkéntesként néhány hetet. Eredetileg
itt akartam megszállni és persze ha még itt lett volna akkor a világ minden
WIFI-jéért sem hagytam volna ki.
De nem ez a helyzet állt fenn. A falu végén
már láttam a (napi) út végét. Kb. 3 km-re volt a kis falvacska, Villares de
Orbigo, amelynek az alberguejét kinéztem magamnak. Az útikönyvben nem is
szerepelt, először nem értettem, hogy miért, de amint megérkeztem rájöttem az
okára. A könyv lezárása és kiadása után csináltak egy kb. 150 éves házból egy
igazán igényesen felújított, de a ház régi stílusát megőrző zarándokszállást. A
fürdőszobák vetekedtek a legmodernebb hotelek vizes helyiségeivel is. Egy
fiatal házaspár üzemelteti, 6 euro volt az éjszaka és másik 6 euróért meleg
vacsorát is kaptunk. Amire azonnal igent mondtam, mert „majd megvett az isten
hidege”, ahogy ezt a Jászságban mondani szokták. ¾ 4-re értem oda és én voltam
az 5. és egyben utolsó vendég is. Egy 4 ágyas szobában aludtam egyedül.
Szokásos fürdés, mosás, lábápolás után röviddel jött a vacsora, ami egy vegyes
salátából állt – igen finom volt, és egy paprikás krumpliszerű valamiből,
amiben a krumplin kívül még kevés hússal megáldott oldalas darabkák voltak,
elvétve egy-két kolbász darabka. Só az nem volt benne és igen híján volt a
pirospaprikának is. Némi fűszerezés után egész ehető volt. De a legnagyobb
erénye az volt, hogy forrón tálalták. Ennek az igen lényeges momentumnak nagyon
tudtunk örülni, mind az öten. Egy kanadai idős néger nő, 1 dán házaspár és egy
olasz pasi társaságában olvadtunk ki a napi szél és az igen zord hideg okozta
állapotból. A szobában fűtés (de még annak a lehetősége) sem volt, így éjszaka
3 takaró ellenére is fáztam.
Reggel, úriember
módjára ½ 7-kor keltem és csak egy óra múlva indultam a következő, nem túl nagy
távra, a mintegy 15-16 km-re lévő Astorgába. Reggelre a lában egész jól
kipihente az eddigi legnagyobb, 39 km-es etapot.
Fényképek: https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5745007306311945281
|
