Régen volt ilyen
kellemes napom. Reggel csak ½ 8-kor indultam, laza reggeli a helyi bárban, nyoma
sem volt a tegnapi zord időnek, ragyogó napsütés, gyönyörű táj, kellemes
madárcsicsergés és az a tudat, hogy ma maximum 16 km-t kell megtennem, hogy
beérjek abba szép kis városba, ahol Dóra, a magyar hospitalera vár.
Nem hogy sétáltam a
szikrázó reggeli napsütésben, hanem szinte andalogtam. Mindenki elrohant
mellettem. Bántam én?! Dehogy! Utolért 2 magyar zarándok, váltottunk néhány
szót, de nem akartam visszafogni őket a saját tempójukban én meg a világ minden
kincséért sem voltam képes gyorsabb tempóra kapcsolni. Siettek. Elég hamar
Compostelába kellett érniük a repjegy miatt. Szerencsés vagyok, nem kell
rohannom. A lány 2 napja kezdte Leonban a zarándoklatot.
Az egyik faluban (Santibanez
de Valdeiglesias) láttam egy templomot, amelyet még csak 25 éve építettek, de
simán lehetett volna 2-300 éves is. Az antikolás egész jól sikerült. És láttam
egy idős házaspárt, aki akkor indultak az áruikkal, egy pick-upban, bíztam
benne, hogy akkor ma van a piac Astorgában és talán még elcsíphetem a spanyol
kisvárosi piac hangulatát. Kellemes lankás dombokon, szép tájon haladva lassan
elértem azt a pontot ahonnan már rá lehetett látni Astorgára. Messziről is
kellemes látvány volt, a kimagasló katedrálisával. És a háttérben a néhol még
havas hegycsúcsokkal. A teleobjektívvel próbáltam közelre hozni a távolt.
Lassan beértem San Justo de la Vegába, amit már azért vártam, mert Dóra
állítása szerint az egész Camino legjobb tortilla-ját lehet enni az Oázis nevű bárban. Hát, gondoltam, hogy kipróbálom.
Frissen nekem csinálták és tényleg isteni volt. Laza, elég sok hagymával és
ilyen ízvilággal még nem találkoztam a tortilla pusztításaim során.
Közben
letelepedett mellém Francz az osztrák, akivel a 4. vagy 5. napon aludtunk egy
szobában és örömmel közölte velem, hogy milyen sokat fogytam. Ennek én még
jobban örültem, mint ő. Tényleg fogytam, a mértékét nem tudom, de én magam is
érzem. Beszélgettünk egy ausztrál lánnyal, majd mindenki ment a maga útjára. Ők
Astorgán túl, én csak Astorgáig. Innen kb. 40 perc alatt értem be a városba. Az
első albergue az ahol Dóra már várt. Soha nem találkoztunk még, csak leveleket
váltottunk, adott néhány jó tanácsot, biztatott. Nagyon aranyos volt. Nem csak
velem, mert később befutottak más magyarok is, velük is, és tekintet nélkül a
nemzetiségre mindenkivel. Engem ebéddel és vörösborral várt, ismeretlenül.
Teljesen meghatódtam. Már mástól is hallottam, hogy ilyen, de egészen más volt
megtapasztalni. Érdekes élet ez a hospitalera lét, de erről majd később.
Az albergue már első
látásra is átvette az első helyezést az eddigi Vendosaitól. Emlékeztek,
mennyire dicsértem azt ott akkor. Na, ez sokkal jobb. Hatalmas, nem is
emlékszem pontosan hány férőhelyes, pedig kérdeztem, de 160-170 körüli. Már
11-től nyitva van és nagyon felkészülten fogadja az 5 hospitalera és
hospitalero (a segítő férfi megfelelője) a fáradt vándort. A szobák első
osztályúak, kényelmesek, mindenhol segítő táblák és ábrák vannak. A szintek
különböző színűek, a szobáknak neveik vannak, a Camino különböző település
nevei. Én a Roncesvallesban laktam, köszönhetően a „kis” protekciómnak, egy 4
ágyas szobában. Modern fürdőszobák szintenként, felszerelt konyha és ebédlő,
hatalmas a városra néző terasz, sőt teraszok, számítógépszoba ingyenes
internettel, WIFI, társalgó, hangulatos zenével, néha egyházi zenével. Szóval
tátva maradt a szám.
És mindezt 5 fő üzemelteti. Délelőtt takarítanak, és
11-től mosolyogva fogadják a néha nyűgös zarándokokat. Segítenek minden
ügyes-bajos dolgukban. Le a kalappal. A Servias de Maria, Astorgai Jakab-út
Egyesület üzemelteti. 6 € egy éjszaka ára. A mosás, szárítás szintén 6 euró, de
ezért 3 órán belül visszakapod a ruhád összehajtogatva. Át is mosattam minden
ruhámat.
Dóra estig szolgálatban
volt, de azért mindig volt egy-két kedves szava, ha összefutottunk az épületben.
Ellátott térképpel, hasznos tanácsokkal, hogy hol, mit, mikor érdemes és lehet
megnézni. A piacot még elértem, tényleg remek volt a hangulata, csináltam is
néhány fényképet, mint ahogy a zarándokszállásról is. A piacon összefutottam a
koreai csapattal is, akik a tanácsomra ott szálltak meg ahol én. Ennek egyenes
következménye volt, hogy délután megint közös kajálás volt, csak most a kanadai
srác (aki valahol máshol aludt) helyett egy fiatal kanadai lány szállt be a
csapatba. Vele is már jó néhány napja azonos tempóban haladunk. Nagyon aranyos
kiscsaj volt. Steak volt a menü és zöldségek, tészta és minden más finomság.
Most visszafogtunk magunkat és sokkal kevesebb bort pusztítottunk el, csak 3
üvegnyi fogyott. Közben szereztünk olyan pecsétet a credenciálunkba (zarándok
útlevél), amilyennel kevesen büszkélkedhetnek. Klein úr Németországból egy
saját bejáratú „ Freunde Des Alkohols Presidente” feliratú bélyegzővel látott el
bennünket, a remek hangulatra való tekintettel.
A siesta végére mi is befejeztük
az evést-ivást és nekivágtunk a város közös felfedezésének. A csoki múzeum volt
az első cél, de a legnagyobb sajnálatunkra zárva volt, pedig nem kellett volna
neki. Így a szomszédos édességboltban vettünk néhány helyi érdekességet,
édességet és azt úgy ázsiai módon eleszegettük. Persze közben hatalmasakat
nevettünk, hülyéskedtünk. Hatalmas volt a hangulat. Az egész nap ilyen
emelkedett jókedvben telt el.
Este ½ 8-ig
csavarogtunk, élveztük a napsütést, a poénokat. Azt hiszem ez a Caminom eddigi
legjobb napja volt. És szerintem nem is lehet ezt már felülmúlni. Ez volt a
csúcspont. Este 8-kor indultunk Dórával az esti „pub” túrára. Nagyon hangulatos
2 kis helyet mutatott. Megittunk 1-1 pohár bort és órákig beszélgettünk. Sokat
mesélt az itteni életéről, a miértekről, az albergueről. Azt hiszem ez a munka,
pont az ő beállítottságának, lelkének való. Én megdöbbentem néhány dolgon, de
hát mindenki másként látja, éli meg a világot. Jó volt kicsit látni, hogy más,
mások, hogyan gondolkodnak a világról. Dóra tényleg olyan lelkes, jószívű, mint
ahogy ezt már otthon is hallottam és a blogjának az olvasása közben is
kiderült. Örülök, hogy megismertem.
Nagyon kellemes este
volt. Éjfél után értünk vissza a szállásra, belopóztam a szobámba, hogy fel ne
ébresszem az alvó zarándokokat, de ez szinte a lehetetlenség számba ment volna.
Úgy horkoltak. Ja, nők voltak!
Hát így telt a
zarándoklatom eddigi legkellemesebb napja.
Fényképek: https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5745754009991071361
|
