Gyenge reggelivel indítottam, de legalább a kávé jó volt. Az idő pazar, ragyogó napsütés és izzasztó emelkedő. Úgy mindjárt az elején. Kb. 3 perc alatt ömlött rólam a víz. Úgy látom minden reggelemet fürdéssel kezdem a hegyoldalakon. 830-ról pillanatok alatt felkapaszkodtam 1100 méterre, majd jött a szárítkozós szakasz, kicsit lankásabb és fantasztikusan szép. Már el is felejtettem az izzasztót. Élveztem a tájat, a dombokat, völgyeket, kolompszót, a párás hegyeket és a kellemes szelet. Egész délelőtt ragyogott a nap – de ez délutánra jelentősen megváltozott. Szép sorjában hagytam el a kisebb-nagyobb településeket, Schonengrund, St. Petercell. Dél körül beértem Wattwill városába, ami az eddigiekhez képest kimondottan nagy volt. A 7 órakor elfogyasztott reggeli már nyomokban sem volt érezhető – így egy helyi „ABC”-ben bevásároltam, kenyeret, sajtot, felvágottat, gyümölcsöt és kényelmesen megebédeltem. Délután kezdtek a felhők szaporodni körülöttem – a szembejövő autók vizesek voltak. Meresztgettem a szemem, hogy mikor lesz már esedékes az esőcuccot előszedni, de nem kellett (még). Hol az egyik hegyen esett, hol a másikon, de engem elkerült. A mai napra is kb. 35-40 km-t terveztem. Tele voltam energiával, délután is olyan vehemenciával gyalogoltam, mint reggel induláskor. Szeretem az ilyen állapotomat – észre sem vettem, hogy vastagon túlszárnyalom a megszokott sebességemet, a zsák súlyát sem éreztem, az idő is repült. A gondolataim szárnyaltak, többször megkerülték a Földet, csak gyönyörködtem a tájban és kattintgattam a fotómasinámat. Délután 3-4 körül kezdett komolyra fordulni az esőveszély. Felöltöztettem a zsákot, felvettem az esőkabátot, de még mindig csak ijesztgetett. De egyszer csak lecsapott! Szerencsére pont egy falu széléhez értem, amikor kinyíltak az égi csapok. Kemény széllel ... Tovább »

Az éjszaka sok harangszóval és kevés alvással telt – de eltelt. 5-kor felkeltem a baldachinos ágyikómból – összepakoltam a zsákot és fél 6 körül nekivágtam a határátkelésnek. A határon, ami kb. 1 km-re volt senki nem várt örömujjongva, hogy végre belépek Svájc területére. De 2 km-rel beljebb már olyan fogadtatásban volt részem, hogy amíg világ a világ megemlegetem. 
Néztem én, amikor mentem át a határfolyót átívelő hídon, hogy csúnya nagy hegy van előttem – de gondoltam, hogy csak van valami alternatíva, hogy kikerüljem. Nem volt. Meg kellett mászni. Neki futottam. Na jó, nem futottam, másztam, ok, ok a végén már csak vánszorogtam, de azt legalább ütemesen. Kb. 400-ról kellett 1000 méter fölé felkapaszkodni uszkve 6 km alatt – amiben voltak kisebb szusszantó laposok is. De amikor elkezdett emelkedni, akkor a 2 nappal ezelőtti St. Christoph meredekségét simán verte. Az út kijelölői gondolom úgy voltak vele, hogy aki ezt a beköszöntőt kibírja, az jöhet – aki itt elhullik, azzal nem kell bajlódni tovább. 
Én kibírtam. Persze többször megálltam, pihenni, folyadékot pótolni és megejtettem a reggelimet is. Változatosan most az almához ettem a zsömlémet, merthogy tegnap este fordítva csináltam. Kitört rajtam a krónikus kávéhiány is, de itt esélyem nem volt semmi ilyenre. Jutalomként, hogy az ember felért az 1000 méterre, kapott néhány csodálatos panorámát a környékről. Gyönyörű volt, tényleg. 9 órakor beértem az első tényleges faluba, ahol még egy dupla kávét is kaptam. Teljesen normális – persze svájci viszonylatban – 5.5 CHF áron. Itt erre kell készülni – Svájc soha nem volt olcsó – de legalább jó!
Sok tehenet és bikát láttam az úton – itt kicsit másként tartják ezeket az állatokat, mint az osztrákok. Itt több legel szabadon, kerítés mellett ... Tovább »