Eleve hosszú napot terveztem, na de nem ennyire. Reggel, miután megettem a vajas, párizsis zsömléimet, 2 jó kávéval, fél 8-kor már elkezdtem a gyaloglást nyugati irányba. Ma el akartam érni a svájci határ közvetlen környékét. Ez kb. 38-40 kilométer. 2 lehetőség kínálkozik: Feldkirch vagy Rankweil. Én ez utóbbit választottam, mint este kiderült nem biztos, hogy helyes döntés volt – de ott reggel még mindezt nem tudhattam. Mindkét helyről külön utakon lehet eljutni Svájcba. Az egyik alternatív út. Én a másik mellett döntöttem.
Mivel éjszaka volt egy jó kis zivatar, így az idő kellemesen lehűlt egy reggeli gyalogláshoz. A petárda beszorult a fenekembe – olyan ütemet diktáltam magamnak. A Rómeó és Júlia musicaljét hallgattam egész nap, az meg néha kimondottan menetelős zene. Élveztem – nem voltam fáradt a tegnapi megerőltető nap után. Minden ment, mint a karikacsapás. Szaporodtak a megtett kilométerek, sorra magam mögött hagytam a falvakat. A táj mit sem változott – szép, mint tegnap este volt. Most menetelés közben is tudtam a nyakamat tekergetni és fényképezni. Mikorra a kitört a nagy meleg, már az út nagy részét megtettem – legalábbis azt hittem. Én kis naiv. Mivel semmi tartalék kajám nem volt – így egy közértben bevásároltam, megebédeltem. Csak úgy a közért melletti füves területen. Felvágott, zsömle, alma és egy citromos radler. Közben pihentem és megterveztem a következő szakaszt. A Jakobsweget már reggel elhagytam – jobbat találtam helyette. Minden különösebb gond nélkül délután 4 után megérkeztem Rankwillbe. Közben többször megálltam folyadékot pótolni, zoknit cserélni. Azért délután már vastagon 30 fok fölött volt a külső hőmérséklet – az én belsőmről nem is szólva. Szerencsére egész nap fújt a szél, hol jobban, hol kevésbé, de elviselhetővé tette a napot. Rankwillbe érkezve bolyongtam, több mint egy órát szállást keresvén. Térkép a városkáról sehol. Találtam négy bezárt gasthofot, kettő olyat ami fullos volt és egy 4 csillagos szállodát. Másfél óra után osztottam, szoroztam, telefonos segítséget kaptam :) és úgy döntöttem, hogy továbbállok egy megállóval. A térkép alapján egyszerűnek tűnt az egész. Egy kis pötty, ott a határ mentén. Persze nem volt ennyire egyszerű. Itt minden mindennel összeépült, végül akaratom ellenére érintettem Feldkirch egyik nyúlványát is, hogy eljussak a határvároskába, Meiningenbe. Gondoltam, hogy mint eddig, egy-egy panzió, kiadó szoba csak akad valahol útközben. De nem. Ez nagyobb részt ipari terület és olyan lepukkant vendégmunkásos. Olyan, mint a román – török határon lenne egy falu. Tudom, hogy ilyen ma nem létezik, de itt az érzés nekem ezt adta. Szóval semmi. Fél 8 után, amikor már 12 órája úton voltam és letelt a 49. km is úgy döntöttem, hogy megállok. Utolsó mentsvár mindig a már távolról jól látszódó templomtorony, mert ott van a temető. Ha addig nincs más alternatíva, akkor marad a temető hotel. Ez jött be. Felderítettem a terepet, alkalmas tisztálkodó és fekhely tekintetében és már csak ki kellett várnom, hogy besötétedjen és az utolsó temetőlátogató is távozzon. ¾ 10-kor (este) még jöttek. Addig pihentettem a lábam, mert azért az utolsó két nap rányomta a bélyegét rendesen, beszereztem ivóvizet, mert a temetői kutakra ki volt írva, hogy nem ivóvíz. Megettem a vacsorám is – zsömle alma, és vártam, hogy minden elcsendesedjen. 10 óra után végre egyedül voltam. Kerítettem egy építkezési állványzathoz használt szélesebb padlót és megágyaztam. Túl kényelmes nem volt – de azért ki lehetett bírni. Harangszó nélkül még jobban!  Az egy dolog, hogy minden egészkor elütik a figyelmeztető 3 kisharangot és az aktuális számú nagyharangot, de hogy 15-kor egyet, 30-kor kettőt, majd 45-kor háromat, az már kicsit sok. Nekem. Kinek, hogy, nekem sok, de persze tudom, hogy én mentem a templom közelébe és nem hozzám hozták a harangot. 
Hát ez a mai nap ilyen lazára sikeredett. Sok séta, egyéni csúcsot döntöttem a távolság tekintetében, 49 km, feszegettem egy kicsit a határokat. Még feszegethetőek – és ez jó!