Jót tett a tegnapi rövid nap. Újra tele energiával vágtam neki a mai tervezett bő 40 km-nek. Reggel még nem gondoltam, hogy lazán át fogom lépni az 50-et is és azt sem gondoltam, hogy este 11-ig fogom ma cipelni a hátizsákom – úgy kb. reggel ¼ 9 től. De így alakult. Persze nem baj.
Gyenge franciás reggelivel indult a nap. Kávé, croissant, vaj, lekvár. Tudom, hogy ez a megszokott ezen a tájon, de én akkor sem szeretem. Egy jó kis hagymás rántotta, némi csípős házikolbásszal….! Nem álmodoztam tovább, reggel, hanem nekivágtam a mai napnak. Lausanneig unalmas napnak néztem elébe. Így is lett. Semmi extra, csak haladtam szép lassan, már-már robotszerűen. A táj, Svájc első feléhez képest gyenge, már-már unalmas. Nem csúnya, de nekem nem ez a kedvencem. De túl kell lenni ezen is. Az emberek kedvesek, bár sokkal visszafogottabbak. Mezőgazdasági terület – de sokkal kevesebb az állattartó gazdaság, inkább növénytermesztéssel foglalkoznak. De hát ez adódik a táj jellegéből is. 
A kijelölt út, közvetlenül az 1. számú főút mellett haladt, általában. Amikor nagy, nekem nem tetsző kurflikat csinált a jelölt út, akkor természetesen felülírtam a könyv és térkép által javasoltat. Ahogy azt már megszoktam. Nekem bevált. Bár néha kell agyalogni, hogy merre is arra, mert hát a térkép nem az én igényeimre van kihegyezve, hanem a Szent Jakab útra. Sokszor egyszerűbb lenne csak a jelzéseket követni, de szeretek pár száz métereket spórolni és így van izgalom is a dologban – na, nem sok, csak egy pici. A könyv szerkesztése, a térképek teljesen jók voltak az utak jelölése logikusan elégséges az egész svájci szakasz alatt. Jó ez a Rother kiadvány. Sajnos az osztrák szakaszról nincs könyvük, mert sokkal egyszerűbb lett volna az életem egész Alsó-Ausztriában is. De mindegy – túl vagyok rajta. 
Valahol, egy egyutcás kisfaluban bementem a kereskedelmi egységbe (bót) és vettem egy jégkrémet és egy hideg üdítőt, majd pihentem kicsit, lábat ápoltam. Ekkor már kellemetlenül meleg volt és amikor a szél is elállt, akkor kimondottan kellemetlen volt. De nem baj – edzek a francia szakaszra. Kora délután érkeztem be Lausanneba. Néhányszor már megfordultam itt – ezért a város szerkezetét nagyjából ismerem – ami nem egyszerű, de most arra elég volt, hogy tudjam a helyes irányt a belváros felé majd a Genfi-tó partjára (amúgy ez csak a magyar keresztségben Genfi-tó, rendesen a neve Luc de Léman). A belvárosba 2 dolog miatt kellett bemennem. 1. Valami étket szerezni, 2. akartam venni egy könyvet a következő szakaszról – Genf és La Puy között, mert az nincs. A kaja beszerzése a Coop-ból (ne az otthonira gondoljatok) simán megtörtént, ismét grillcsirke, amit nem tudtam hol megenni, ezért igénybevettem egy Mc’Donalds étterem eldugott sarkát. Ettem – ittam és felkészültem a könyv beszerzésére. Gondoltam, hogy ez lesz a nehezebb – de azt nem, hogy lehetetlen lesz. Másfél órát bolyongtam a városban – ami hangulatos – de szombat délután lévén igen zsúfolt volt, de nem találtam olyan könyvesboltot, ami csak könyvekkel foglalkozott volna – csak néhány nagyáruház kommersz könyvválasztékát találtam meg. Ez nem segített nekem. Feladtam – majd lesz valahogy a határ túloldalán. A genfi beszerzésről nem is álmodhattam, mert vasárnap érek oda és vasárnap a fű sem…! Találtam egy olyan mekit – ahonnan néhány megnyugtató sort tudtam írni a blogba – mert már többen aggódtak, hogy hová tűntem – és kezdték a kutató-, mentőegységeket szervezni. Lementem a tó partjára, ahol igazi nemzetközi életet és közösséget találtam. Nagyon sok náció képviseltette magát szombat délután – fürödtek, napoztak, zenét hallgattak, és húst sütöttek. Na ebből lett olyan kaválkád, hogy csak na! Bömbölő magnókból szólt az arab, indiai, balkáni és más európai zene, a magukkal kihozott grillezőkön füstölődött, sült, néha szenesedett a kolbász, hús és ki tudja mi minden – magukból különböző illatokat, sokszor szagokat kibocsájtva, ami keveredett az izzó faszén jellegzetes szagával. Érdekes volt. Úgy néztek rám, mint valami bakancsos, hátizsákos csodabogárra. És közöttük valóban az is voltam. Ahogy kezdtem elhagyni a nagyváros térségét, a tömeg is mérséklődött és átment egy nagyon kellemes tóparti üdülőövezetté, ahol kellemesen pihengettek az emberek a tiszta vízben. A kijelöl útvonal többször haladt erdei ösvényen, közvetlenül a vízpart mellett. Kellemes volt árnyékban haladni, ilyenkor gyorsan megszabadultam a kalapomtól, hogy kicsit szellőzzön a fejem. Morgesig akartam ma eljutni, de amikor odaértem, még éreztem magamban energiát, arra, hogy tovább haladjak. A szállás lehetőségéről már korábban lemondtam, ezen a környéken nem zarándokbarát árakkal lehet találkozni. Tehát alternatív megoldásokban gondolkodtam. Mint például kikötő. Túl korai lett volna még megállni, pihenni úgysem tudtam volna – akkora volt a szombat esti tömeg – így inkább haladtam. ¾ 10-kor kezdett el sötétedni, és ¼ 11-re már rendesen besötétedett. Ezer éve nem sétáltam így – késő este, sötétben – sokszor csak a hangok alapján tájékozódva. Ennek is megvan a varázsa. A 30 évvel ezelőtti nyaram jutott az eszembe, amikor nagyon sokat közlekedtem stoppal – és hát volt olyan, hogy nem vett fel senki, így órákat kellett gyalogolnom egy-egy nyári estén. Az illatok, az ég látványa, a bogarak, rovarok hangjai újra felidéződtek bennem. az akkori élmények a mostaniak hatására. ¾ 11-re értem Rolle városába, ahol a kikötőben még nagyban tartott a buli, ezért oda nem mehettem – így maradt a vasútállomás, ahol csak egy üvegkalitkát találtam, kb. 2,5 méterszer 4 métereset, 2 db vas paddal. Ja, és kőkemény világítással, amit nem lehetett (normális úton) lekapcsolni.