Nem volt jó a szalmazsák. Nem tudtam úgy eligazítani, hogy rendesen tudjak aludni. Kispórolta a szerzetes belőle a jó szalmát, vagy csak töreket tett bele? Nem tudom. Minden harangütésre felébredtem, de közben is többször. Az utcán ordibáltak a tegnap esti korhelykedés után, azok, akiket nem engedtek be a szerzetesek a dormitóriumba.  Amikor megérkeztünk mindenkinek elmondták, hogy aki este túl sokat iszik, az nem jöhet be. De hát sokan nem tudtak ellenállni a Szt. Jakab napi  mulatozásnak. 2 napja volt Jakab nap, de akkor minden rendes ember a földeken dolgozott – így az ünneplést átrakta a város elöljárója vasárnapra. Bár a templomban mindkét nap – pénteken is és vasárnap is rendes Jakab napi misét tartottak. Én már csak az esti rendes misére tudtam elmenni – de az is nagyon szép volt. Akkor milyen lehetett délelőtt! A délután már a vásározókkal, mulattatókkal volt tele a város összes utcája, terecskéje. A szórakozásé, a búfelejtésé volt most minden. Itt fiesztának hívják az ünneplést. Érdekes módon szórakoznak a baszk emberek. Nagyon hangosak, szinte ordítva beszélnek ilyenkor – az amúgy szűkszavú, kicsit mogorva emberek. Pár napja már közöttük járok. De ilyenkor teljesen mások. Közösen zenélnek – sokan egyszerre. Akinek nem jut zeneszerszám az dobol és énekel. Szép a zenéjük. Nem hasonlítható egyetlen ország, táj hangulatához sem. Jól szórakoznak, látszik, hogy nagyon vonzódnak a zenéhez. Élvezettel néztem őket a fiesztás hangulatukban. 
Tegnap a városba érkezett szerintem legalább 80-100 zarándok. Hogy honnan  került elő ennyi peregrines nem is tudom, eddig csak töredékével találkoztam az elmúlt hetekben. De hát ez a város egy gyűjtő város. Az egyik hágóra (a 2 közül) innen lehet felmenni és átjutni a Santiagoba vezető útra. Tehát itt megjelentek a messzi városokból is a zarándokok. Párizsból, Angliából, az Ír szigetről, a Német-Alföldről is találkoztam érdekes emberekkel az este. A szerzetesek alig győzték beírni a könyvbe a sok új érkezőt. Ők azt mondták, ez még nem is sok – van amikor ennél is sokkal többen vannak. Minden érkezőnek, aki zarándok és Compostella felé igyekszik biztosítanak egy fekhelyet és ha délidőben érkezik, akkor ebédet is, ha csak este akkor csak vacsorát az este 6-órai mise után. Én ebédeltem is. Nem is rosszat. Mivel ünnepelt a város – az apát úr is úgy rendelkezett, hogy a frissen vágott baromból jusson mindenkinek sült hús. Valami főzelék féle volt és mellé nagyon illett a nagy darab nyárson sült hús. Vacsorára is ugyanaz a főzelék volt de már csak sózott sonkával, ami felemelő volt az elmúlt napok szegényesebb kosztjához képest. Két pofára tömtem magamba. Ki tudja mikor lesz ismét ilyen bőségben részem. Az esti kosztolás után még figyeltem egy darabig az emberek áradatát, forgatagát. A legnépesebb hely az ivó volt. Sokan voltak bent – még többen kint – akik csak sóvárogtak egy kis bor után. A vacsorához ugyan kaptunk valami sör félét egy iccényit, de az nem vetekedhetett az német sörökkel.  A szerzetesek csinálják és hát ki tudja miből. Este jött egy küldönc egy rotterdami kereskedőhöz, hogy fiai születtek. Kettő – egészségesek, szépek. 4 fős kísérettel zarándokol Rotterdamból Santiagoba. Olyan boldog volt, hogy a fogadó ahol megszállt pillanatok alatt tele lett, mert mindenkit meghívott jó fajta borra. Lett is ebből zűrzavar. Pillanat alatt híre ment, hogy potyapia van a Baszk kapunál. A fogadós és három segédje alig bírták kiszolgálni a sok potyázót. A boldog apának belekerült egy kisebb vagyonba – de nem foglalkozott vele. A fogadós is jól járt gondolom – mert hát ki tudta számolni mennyi fogyott. Egyedül a városőrök nem voltak vidámak, mert elég sok dolguk akadt a részegekkel, duhajkodókkal. Már hajnal volt amikorra úgy, ahogy elcsendesedett a város. 
Az én dormitóriumom a Zarándokok kapuja közelében volt, kicsit távolabb az említett kocsmától, így aránylag csend honolt – kivétel, amikor egy-egy be nem engedett részeg dörömbölt a vastag faajtón. 16 szalmazsák volt a kis helyiségben de csak kb. 10- en aludtunk. Én nem sokat és azt is rosszul. Mint mondtam minden harangozásra felébredtem így aztán a 4 órai után fel is keltem. Gondoltam elindulok a mai nehéz útra. Mindenki azt mondta, hogy nehéz lesz átkelni a nagy hegyen. De én nem hittem, hogy nehezebb lesz mint az Alpokban volt – nem is volt. Csak más. 
Összeszedtem a cuccaimat – nem volt sok – vándorbot, tarisznya, pelerin, kalap és elmentem a szerzetesek kolostorába, ahol az első szerzetesek már dolgoztak, készítették elő a reggelit a többieknek. Mivel latinul elég jól beszélek így hamar megvendégeltek egy kis kenyérre és főt kására. Ezután elindultam a város főutcáján a Spanyol-kapu felé, ami a nevéből adódóan a Spanyolországba vezető út felé van. A városi tömlöcnél nagy volt a hangzavar. Néhány okoskodó még mindig hadakozott a porkolábbal és a 3 katonával, akik a segítségükre voltak. Nehezen bírtak a túlzsúfolt tömlöcökkel, de azért megoldották. Az 5 órát harangozták a toronyban amikor a templom előtt elmentem, ez persze megbolygatta az amúgy sem nyugodt hajnalt. Néhány lábas jószág a hátsóudvarban bőgött, nyerített. Valahol disznó is visított az utolsó reggelére ébredvén, néhány kutya vonyított versenyt vele. Feltehetőleg a kutya nyakának nem szegeztek kést a böllérek.
Amint leértem a Spanyol-kapuhoz, azt még zárva találtam. Persze – hát még korán volt. Általában 6-kor nyitják a város kapuit, de télen csak 7-kor. Kivéve a vásári napokat, amikor korábban, a tumultus elkerülése végett. Mert a beléptetésnél jó alaposan ellenőrzik a szekereket, kordékat, kasokat és kosarakat. Meg hát a vámszedő is ott áll és beszedi a jusst. De ma csak sima hétfő volt és az őrség nem állt a vártán inkább csak ült és szunyókált. Nekik is jutott a tegnap esti jóból. A rotterdami kereskedő, akinek a nevét nem sikerült kiderítenem – de majd találkozom még velük – nekik is juttatott egy kis bort. Az őrség parancsnoka pont most rugdalta az őrök bokáját, hogy igencsak fel kellene már kelni. Meglehetősen mérges, nagy bajszú bajor őrmester volt. 3 nap áristommal fenyegette a bakákat, akit igen csak zavarodottan néztek az artikulátlanul ordibáló nagydarab emberre. Mire kicsit lenyugodott az őrmester, el tudtam neki mondani az anyanyelvén – amit igen nagy örömmel fogadott - hogy szeretnék most kimenni a kapun, mert nem tudtam aludni és nehéz nap vár rám az átkelés után. Kinyittatta a kiskaput és jól hátba vágott búcsúzóul és a kezembe nyomott egy új fáklyát és jó utat kívánt. Elindultam hát a hegy felé. Teljesen egyedül – de ez nem zavart engem. Nagyon sok hetet jöttem már egyedül tehát megszoktam. Instrukcióként annyit kaptam, hogy mindig csak fölfelé – eltévedni nem tudok mert csak egy út van. Ahol meg kereszteződés van ott kagyló jelzi az utat. Innentől már mindig a kagylót kell követni. Nem gond. 
A városból kiérve rám borult a sötétség, csak a fáklya fénye ugrándozott az utat szegélyező fasoron. Az út, meglepő módon elég széles volt – 2 szekérnyi. Ekkor még nem tudtam, hogy miért, de később rájöttem, hogy nincs lehetőség kitérni ha szemből is jön egy másik szekér. Olyan meredek a hegyoldal helyenként, hogy kénytelenek voltak széles utat építeni, hogy a két irányú forgalmat tudják biztosítani. Mert napközben kiderült, hogy tetemes forgalom van mindkét irányba. Az állatcsordák, nyájak csak a kisebb forgalom volt, bár ma nem is találkoztam velük – kereskedő szekerek számolhatatlanul hozták-vitték az árukat, terményeket. Persze, így hajnalban ennek semmi nyoma nem volt – egyedül ballagtam a jó kemény emelkedőn. Az elmúlt hetekben volt sok kis emelkedő, de ez most minden túl tett. Figyelmeztettek előre, így nem ért váratlanul, de nem esett jól. Még jó, hogy nem ettem sokat reggel, így nem okozott gondot a teli has. A kulacsomban hozott enyhe bort még nem akartam meginni, mert nem tudtam mi lesz a hegy többi részén. Kezdett világosodni mögöttem az ég alja, de a napot nem láttam, csak a sűrű felhők voltak színesek és látszott San Jean Pied de Port körvonala. Lassan a fel-felszálló füstgomolyagokat is ki lehetett venni az egyre távolodó városban. Jó lett volna egy szép tiszta napfelkelte, amikor a hegyek mögül hirtelen vörösen majd egyre sárgábban bújik elő az éltető nap. Ma nem jött össze ez a látvány. Helyette vastag felhőbe burkolózott az előttem álló hegy is és a távolabbi hegyvonulatok is. Ekkor még nem volt hideg – persze belülről fűtött a megerőltető menetelés. A bekecsemet nem is vettem fel reggel, de a pelerin rajtam volt, amitől hamarosan megszabadultam. Cipelhettem. Amikorra kivilágosodott, már jöttem vagy 7-8 fertályórányit  megpillantottam az egyik kanyar után egy kis épületet. De mint kiderült, nem is volt annyira kicsi. Néhány szerzetes élt itt fent és két 15-15 fekhelyes hospitalban fogadták a fáradt zarándokokat éjszakára és ha nappal haladt itt el akkor egy tányér levesre. Mivel még korán reggel volt, de már útra készen álltak – az itt alvó zarándokok – többnyire szegény párák voltak, de volt egy öszvéres csapat is.  Ők 4-en voltak – 2 öszvérrel. Az egyiken egy ember ült, a másikon a terhet tartották és két rongyokba burkolózott ember vezette az állatokat. Azt nem tudtam meg, hogy kik voltak és honnan jöttek mert akkor már elindultak és a csak a hátukat láttam. Elmondták a hátra maradt szájtátik, hogy nem lehet szegény ember, mert a szerzetesek fülkéjét bérelte ki, így a szerzetesek közöttük aludtak. Kicsit megpihentem, felvettem a bekecsem a pihegés idejére és kaptam egy kancsó sört. Néhány friss, most induló zarándok nagy sebbel-lobbal nekiveselkedett az útnak. Én tudtam, hogy a neheze az most következik ezért szép komótosan, megfontoltan lépkedtem. Pár magas hegyen és hágón már átjutottam – tudtam, hogy be kell osztani az erőt. Ahogy haladtam egyre magasabbra – egyre sűrűbb lett a felhő, vagy köd. Nem is tudom, hogy mikor mi volt? Néha alig láttam magam előtt valamit. Itt már nagyon jól jött a perelin, jól beleburkolóztam, csak az orrom és a szemem kandikált ki alóla. Kétszer találkoztam őrjárattal. Nagyon vigyázzák ezt az utat a tolvajok, rablók nem szívesen látott vendégek erre.  Nappal nem is merészkednek a környékre. Éjszaka meg nincs miért, ezért el is szoktak erről a vidékről. A helyiek elmondása szerint sok évvel ezelőtt nem így volt, de az új városvezetés kb. 10 éve célul tűzte ki, hogy biztonságos útvonalat tartanak fenn a kereskedőknek, zarándokoknak. A városon áthaladó áruk után kivetett vámból tellett a katonaságra. Amikor híre ment, hogy ez egy biztonságos útvonal, akkor még több kereskedő jött erre, még több vámot fizetve. Az egyház is támogatja anyagilag ezt, mert számukra is nagyon fontos, hogy minél több hívő eljusson a szent helyre.
A szokásos járőrökön kívül 2 nagyobb árukaravánnal találkoztam, akik fegyvereseket béreltek fel a védelmük érdekében. Ezen a tájon sok tennivalójuk nem akadt, hála a már említett városi és egyházi intézkedéseknek. Így csak poroszkáltak a lovaikon a szekerek előtt és után. Ami nekem 1 napi járás az nekik minimum 2 napnyi – az ökrök vontatta szekerek igen komótosan tudnak csak haladni. Éjszaka szekértáborban várják a reggeli indulást. Ezért is kellenek a fegyveresek – ha esetleg megtámadnák őket. Fura dolog ez – mert ha éjszaka vártán van a fegyveres, akkor tud figyelni és esetleg küzdeni napközben. Én ezt nem értem – de nem is az én dolgom. 
Láttam jó néhány ménest, amelyek teljesen szabadon legeltek. Vastag bokájuk és nagyon hosszú sörényük volt a lovaknak és olyanok voltak alkatilag mint a hátaslovak, de valahogy fura volt az egész ló. Otthon még hasonlót sem láttam soha – pedig pár lovat már láttam. Több százas birkanyájak legeltek a meredek lejtőkön – terelőkutyát egyáltalán nem láttam. Lehet, hogy ezeknek nincs szükségük terelésre. Állatok hajtását a hágón át nem láttam, pedig ilyenkor is szokták őket messzi tájról eladásra hajtani. A hágó előtt egy hatalmas szekér várt bennünket, hogy némi gyümölccsel és sörrel lásson vendégül. A zarándokoktól nem kértek semmit, de az egyszerű kereskedőktől, gyalogosoktól és lovasoktól valamennyi pénzt kértek a frissítő ételért, italért. Az itt lévő szerzetes elmondta, hogy már csak kb. 1 órányi járásra van a hágó teteje és onnan még kb. fél órányira a poszt ahonnan már spanyol földre tehetjük a lábunkat. Itt találkoztam egy Prágából érkező zarándokkal, aki  akkortájt indulhatott el mint én. Szerencsére jól megértettük egymást, hála az északon eltöltött néhány esztendőnek. Itt kicsit összeverődött a zarándokok csapata, lehettünk vagy 30-40-en. Többnyire Savoyából és Észak-Itáliából. A taljánok igen hangosak voltak és folyamatosan nevettek. Nagyon nem értettem a beszédüket, mert igen elüt a latintól és nagyon gyorsan beszélnek – de dallamosan. Az egyik szász péklegény igen didergett mert 3 napja ellopták éjszaka a válltakaróját és azóta csak a gyolcsingben jár. Eddig nem is volt neki probléma, mert napközben meleg volt – este meg kapott egy pokrócot, de most didergett rendesen az istenadta. Én ekkor már a bekecsemet használtam, ami rettenetesen meleg, így a pelerinem oda tudtam neki adni – nem kis örömére. A következő kolostorban majd visszaadja, vagy ha még hideg lesz, akkor együtt megyünk tovább pár napig. Kasztíliában már úgyis nagyon meleg lesz. Addig meg nem árt egy ilyen jól megtermett emberrel együtt lenni. Sokat mesél – mert beszélni azt tud. Szóval odaadtam neki a pelerinem és azt hiszem ezzel szereztem egy jó barátot. Felértünk a hágóra, ahonnan már lehetett látni a kolostort a túloldalon és hallani a harangszót. Ha jól számoltam akkor 11-et ütött.  Elindultunk lefelé a hegyről, szerettünk volna az 1 órai ebédosztásra odaérni. A lefelé most valahogy gyorsabban ment, mint általában szokott – biztos az ebéd reménye hajtotta a lábunkat. Nemsokára megpillantottuk a posztot, ahol közösen vigyázták a határt a két tartomány katonái. Velünk, zarándokokkal nem sokat foglalkoztak, csak húztak egy rovást. Az én rovásom volt ma a 32.
Sikeresenen leértünk a kolostorba - még egy kis mosakodásra is volt időnk. A kezünket és arcunkat frissítettük fel – nem a meleg miatt – mert az nem nagyon volt ma, hanem inkább csak az asztal miatt. Mert itt asztalhoz ültettek bennünket. Körülbelül 40 zarándok ült körül nagy asztalokat, lócákon. 3 zarándok közülünk segített az ételosztásban, ami zöldséggel teli leves volt és szárított füstölt hal, egy darab mai sütésű kenyérrel. Bőségesen volt étel. Néhányan már azután érkeztek, hogy elkezdtünk enni, de ők is odaülhettek és nem kis örömükre kaptak ételt. Az egyik szerzetes felírta, hogy ki és honnan jött, majd mindenkinek elmondta, hogy a vecsernye előtt a templomban lesz mise, azon kötelező részt vennünk. Addig lehet pihenni, sétálni, elmélkedni. Dehogy elmélkedtem én. Aludtam – hisz a tegnap éjszakai komoly alvás kimaradt. A mise után valóban már csak a vacsora volt és este 8 körül már mindenki a fapriccseken lévő szalmán forgolódott. Kint még teljesen világos volt így sokaknak nehezen ment az elalvás (nekem a délutáni szunyókálás miatt), de elmondták, hogy itt az első kakasszóra már mindenkinek fel kell kelnie. Ennél a rendnél ez a szokás. Nálunk ezt otthon úgy mondjuk, a tikokkal kel és fekszik az ember. Így történt a Pireneusokon az átkelés a mai napon, nem volt semmi izgalom, csak nagyon hideg. 3 napja, pénteken volt Szent Jakab napja, ilyenkor rekkenő hőség szokott lenni még itt a magas hegyekben is, de most a rosszabbik arcát mutatta az időjárás. Gondolom, hogy lesz még részünk a hőségben Kasztília és Galícia fennsíkjain.