Laza, kellemes, közel 30 km-es nap. Délelőtt szikrázó napsütés, gyenge széllel, délután borús idő, erősebb széllel – egy-két kisebb záporral. Ma sem történt eget rengető dolog. Tovább gyönyörködtem a tájban – ami már-már unalmas. Gyönyörűen unalmas. Nem nézni – csak írni róla. Próbáltam jó fotókat csinálni a tájról – de nagyon nem adják vissza azt az érzést, amit átélek. A méretek, az arányok eltűnnek a fotókon. Hogy mennyire pici az ember a hegyek mellett! Ezt eddig legjobban a Grand Canyon alján tudtam érezni, amikor 1600 m magas sziklafal tornyosult fölém, de itt is megdöbbentő. És ezek még nem is a magas hegyek – mi lesz később? Ja! És az illatokról meg ne is beszéljek! A virágok illatfelhői igazán izgalmassá teszik a mindennapokat. 
Sokan féltettek engem a magánytól, a magányos gyaloglástól az osztrák szakaszon. Valóban magányosan gyaloglom, de nem vagyok magányos. Soha! A barátok, az ismerősök, a számomra kedves emberek nem hagyják, hogy magányosan érezzem magam. A mai nap meg pláne nem hagytak magányosan. Annyi minden jár a fejemben, szinte egymást kergetik a gondolataim. A menést, a lépdelést már szinte észre sem veszem, a hátizsák súlya már fel sem tűnik. Néha csak onnan veszem észre, hogy megyek, amikor a térdem jelez, hogy terhelem. De már teljesen könnyedén veszem a kilométereket, a 30 km-es napokat. Azt hitték sokan, hogy ki fogok merülni, elfogy az energiám. De semmi ilyet nem érzek – persze még sok van hátra, de még akkor sem. Úgy gondolom, hogy nem kell rohanni és ha az ember úgy érzi, hogy meg kell állni egy fél órára, vagy fél napra, akkor tegye meg. Santiago megvár!
Mint ahogy már említettem semmi komoly dolog nem történt ma. Egyik kis falvacska követte a másikat – 2-3 km-es távolságra egymástól. Az Inn azért nagyon felfűzte itt a falvakat. A tel ... Tovább »

Reggel jó későn indultam, volt majdnem fél 10 is. Persze nem kellett rohannom, de azt azért nem gondoltam ilyen lassú leszek egész nap. Szinte csak lődörögtem az úton. Sokszor megálltam, templomokat nézegettem, emberekkel beszélgettem, kávéztam. Az első 10 km olyan lassan pergett le a talpam alatt. De egy pillanatig sem unatkoztam. Egyszerűen élveztem a napsütést, a tájat, a magas hegyeket, a hófödte csúcsokat, az ocsmányabbnál ocsmányabb felhőket, amelyek Innsbruck fölött magasodtak. A rondaságuk volt a szépségük. Szikrázó napsütés fölöttem, felhő kavalkád előttem, beszorulva a hegyek közé. Felfedeztem egy kisvárost Innsbruck előtt. Hall in Tirol a neve, itt van a nagyváros szájában és még sohasem láttam ezt a több évszázados, girbe-gurba utcákkal tele szépséget. Na, most megnéztem rendesen. Ilyen hosszabb-rövidebb megállásokkal, már be is jutottam Innsbruckba, kb. 3. órakor. Szeretem ezt a várost is, a maga színes házaival – ódon házaival, a forgatagával együtt. Most nem töltöttem túl sok időt itt, de megint magával ragadt a „kellemes város” érzése. Szeretem a rohanó Inn folyót, a nyári rendezvényeket, a síugró sánc látványát, a körben magasodó havas hegycsúcsokat. 
Kifelé a városból a reptér mellett mentem, ez nem volt annyira élvezetes, de annyiban jó volt, hogy itt még nem jártam. Az időjárás a bolondját járatta ma velem. 4-szer kellett elővennem az esőkabátot, de semmi komoly nem történt, csak egy-egy gyors zápor – ami 3-4 percig tartott és igazából el sem áztam. Csak ijesztgetett. Nagyon ki vagyok békülve a tiroli időjárással. Nincs túl meleg és eddig elég száraz volt. Ebben most szerencsém volt. 
Kematen nevű faluban fogyott el végérvényesen a lendületem, túl voltam a 29. kilométeren és úgy gondoltam, hogy megállok. Késő is volt már – közel 7 óra. A falu közepén l ... Tovább »