Ma éreztem ugyanazt az érzést, mint 2 éve a spanyol caminon. Hajnali indulás – még sötétben én nyitottam a kaput, hajnali megvilágításban készített fényképek a városról, egyedüli baktatás, jelek keresése, kávé hiány, 9 km-nél az első csalódás a bezárt kocsmaajtó előtt, majd további 8 km után a második bezárt kocsmaajtónál bosszankodás, további éhezés, le-föl, gyönyörű táj, találkozás zarándokokkal, ebéd, elázás, albergue keresés, stb. Visszajött az érzés, de csőstül!
Részletesen. 5-kor kelés. Egyedül voltam a szobában így nem zavartam senkit a pakolászással, nem a folyosón kellett csinálnom. Tervszerűen 5.30-kor indultam, az utcákon az ilyenkor megszokott senki. Persze minden zárva, így nem is terveztem itt kávét inni. Az első falu 9 km-re volt, majd ott. Gondoltam én, kis naiv. Kellemes idő volt, ebből még bármilyen idő kerekedhetett volna. De ma a rosszabbik kerekedett. A jelzések végig az úton nagyon korrekt módon ki vannak rakva, sokszor ismétlik őket, illetve kereszteződésnél egy általam úgynevezett negatív jelet raknak ki, hogy arra nem jó menni. Egy ferde piros csík áthúzva egy fehér csíkkal. Amúgy itt a Szent Jakab út a francia GR 65 számú úton halad, egészen át a spanyol határon, a jelzése a fölül fehér és alul piros csík. Eltévedésmentes a jelölések rendszere itt, szerintem. Csak nehogy elkiabáljam és holnap eltévedjek! 
Le Puy egy völgyben van, így hamar megkezdtem a kapaszkodást, alig értem ki a városból máris 100 métert emelkedtem. Fél 8 után beértem az áhított faluba, már szinte éreztem a finom kávé illatát, amikor koppantam az ajtón. Túl korán volt még. Nekik. Se kaja, se kávé. Semmi baj, gondoltam - itt a következő falu, alig 8 kilométerre, mi az nekem. Az idő kellemesen hűvös volt, néha szeles, így fel kellett vennem a sálat. Találkoztam végre 3 zarándokkal. Párizsból 1 nő a két tizenéves lányával. Ők 10 napot gyalogolnak. Napközben többször összefutottunk később. A második falu, Montbonnet elején találtam egy kellemes kis kápolnát, amilyen kicsi, olyan egyszerű volt, de kellemes orgonazene szólt a hangszórókból.  A falu másik végén volt egy bár – amit már hirdettek messziről. Pechemre ezen a héten zárva vannak. Ez az én formám. Elővettem hát a vésztartalék maradék barackot és egy kis kenyérmaradványt és falatoztam egy sort. Már nagyon kellett. A következő esélyes falu ismét 7 km-re volt. St Privat d’Allier. A barack-kenyér pillanatnyilag segített rajtam, de nagyon megörültem, amikor beértem ebbe a faluba. Gyorsan az első, bár kétes kinézetű kocsmába beestem, volt kávéjuk és csináltak nekem egy menüt. Nem tudtam mi lesz az, mert csak franciául beszélt a tag, de kaja és innentől kezdve nem számít. A hely tisztaságához fért némi kétség, a poharat keményen el kellett törölnöm, de az előétel feledtetett velem mindent. Egy komplett bányászreggelinek is elmenő paté, felvágott, sonka összeállítás volt. Megettem hozzá egy kasnyi kenyeret. Na! Megvolt a reggeli. A főétel gyanánt sütött az ember egy darab marhahúst, krumplival. Esküszöm, hogy jobb volt, mint Oxfordban a nagyon menő Beefeaterben volt anno. Ez ehető volt, ízletes rendesen átsütve. Annyit megértett az ember, hogy „No Blood”. Feltöltöttem a púpjaimat, mint a teve az oázisban, a sajttálat már vissza kellett utasítanom. Édességnek még volt valami felejthető akármi, nem emlékszem mi volt. Így – egyben megvolt a reggelim és az ebédem. Jobban éreztem magam. Az idő egyre vacakabb lett, de még semmi komoly, csak dörgött és villámlott. 
Az eredeti elképzelésem az volt, hogy a következő településen lehet, hogy megállok. Monistrol d’ Alien a falu neve és igen érdekes volt. Azt gondolom, hogy forgattak itt egy 2. Világháborús filmjelenetet, annyira ismerős volt a színhely. A vasúti viadukttal, alagutakkal, vasútállomással. Még nem tudom, melyik filmet, de remélem rájövök. Elkezdett szemerkélni az eső, megálltam hát egy kávéra és tűnődni, hogy menjek vagy maradjak. Félórás tanakodás után, mialatt párszor esett az eső – de reméltem már végzett – úgy döntöttem, hogy bevállalom azt a 13 km-t. Azért esőcuccot húztam a zsákra és a felsőtestemre. A fényképezőt eldugtam. Annyira elvoltam foglalva ezzel, hogy megfeledkeztem a botokról. Mostanában nem használtam, a zsákban voltak összecsukva, de ma reggel elővettem. Attól rettegtem, el ne hagyjam. Megtörtént. Ó, én balga. Persze csak jóval később jöttem rá, amikor az időközben szakadó esőben mentem vagy 6-7 km-t. Vertem a fejem a nem létező falba. Délután lazán áztam vagy 2-2,5 órát, persze nagyobb részt nyílt terepszakaszon. Tesztelve lett a bakancs. Nem ázott be. Ennek örültem. Közben a runkeeper is csinált egy resetet, így az addig mért adatok elszálltak. Így csak a könyvből tudom, hogy 42,5 kilometert tettem meg Saugues városáig. ½ 6-kor érkeztem meg, 3 albergue már tele volt, így örültem, amikor találtam egy üres ágyat. Tanulság, hogy hamarabb meg kell érkezni a céltelepülésre. Vagy még korábban kell indulni reggel, vagy kevesebbet kell menni egy nap. A város a zarándokokról szól, fényképeket ugyan nem csináltam az eső miatt és mert szerettem volna már valami szárazat magamra ölteni. Elszaladtam még a helyi boltba, ahol sok minden nem volt, vettem egy puffasztott rizst és sajtkrémet és holnapra tartaléknak egy hűtést nem igénylő sajtot. Holnap is elég apró falvakat fogok érinteni, sok esélyt nem látok komoly kajára. De hátha! Lehet nekem is szerencsém – ha már ma nem volt!