Tegnap este 7-kor volt a közös vacsora. Úgy 50-en lehettünk, természetesen vegyes volt a nemzetiségi összetétel, a legtöbb francia, de sok olasz, német és volt egy salvadori hölgy is. Pont az én asztalomnál ült két olasz nővel együtt. Hangulatos volt az egész, szeretem az ilyen össznépi közös kajálásokat. A véletlen sodorja össze az embereket, de nagyon jó kis csoportok alakulhatnak ki és másnap az úton már, mint régi ismerősök üdvözöljük egymást. Természetesen a vacsorához dukált a vörösbor is. Ettől azután még oldottabb lett a hangulat. A felszolgált étel finom volt és laktató. Előételnek majonézes vegyes saláta, majd sült csirke szárny felsőrészek nagyon érdekes fűszerezéssel és bab. Sajtok majd gyümölcspüré piskótával. Elvoltunk kb. másfél óráig. Ezt követően újra a nyakamba vettem a várost. Na, most volt az igazi. Hiányzott a sok turista (nekem ugyan nem) az utcákról, szinte üres volt minden sikátor, terecske, utca. Most elég volt megállni az apátság előtti teljesen szabálytalan, kicsit kusza összevisszaságban álló házak által alkotott téren és máris repült vissza az ember – oda a messzi időkbe. Mint írtam eddig ez a városka adta nekem azt, amit az ilyen utak alkalmával szeretek megélni. Ilyenkor előjönnek a régen és nem olyan régen elolvasott könyvek által megírt és a képzeletem által fantáziált világ tűéles képei. Az embereket is oda tudom képzelni, csak a szagokat nem, de talán az jobb is. Szóval teljesen átjárt a 15. század hangulata. Elképzeltem, ahogy az emberek kopogtak a facipőjükben, vagy csoszogtak mezítláb, bocskoraikban, saruikban ezeken a köveken. Vagy a lovak patkóit, a szekerek, kocsik hangosan zörgő vasatlan fa, esetleg vasabronccsal ellátott kerekeinek iszonyatosan hangos haladását. Majd azt a csendet képzeltem el, ami a napnyugta után tört rá a városra és mint egy sötét lepel takarta el, csak az időről-időre felhangzó harangszó törte át ezt a méla süketséget. Esetleg néhány a házak földszintjén vagy a ház mögötti istállókban tartott állatok hangja zavarta meg a csendet.
Gyorsan eltelt ez a félóra, csak 2 percnek tűnt. 9-kor találkoztam Eszterrel és együtt mentünk az apátságba meghallgatni az orgonazenét. Minden este játszik az egyik barát – gondolom a zarándokok kedvéért. Elég sokan voltunk. A zene nagyon kellemes volt, bár a belső tér akkusztikája nem volt túl jó, de ettől függetlenül kellemesen telt ez a félóra is. A végén úgy fejeződött be az egész, hogy elütötte a 10-et a harang, mintegy a koncert zárásaként. Ezt követően még fél 12-ig beszélgettünk, nagy közös témánk a középkor és a középkori zarándoklat témakörében. Tudtuk, hogy reggel korán van kelés – Eszternek 6-kor, nekem csak 7-kor, ezért nem hagytuk abba a beszélgetést csak felfüggesztettük a legközelebbi budapesti találkozóig. Nagyon érdekes, izgalmas este volt.
Az éjszaka nem aludtam jól és sokat. Végig álmodtam az éjszakát, sokszor megébredtem, ennek következtében reggel fáradtan kezdtem a napot. Közös reggeli, majd pakolászás és 8 után már sikerült is elindulnom – az utolsók közt. Ma sem terveztem nagy távot. Jól is tettem. A fáradtságomnak és az igen kemény első egy órának köszönhetően már fél 10-kor a nap végét kívántam. De hol volt még az. A Conques, mint megtudtam azt jelenti, hogy kagyló. Mert a hegyek, mint egy kagyló ölelik körbe a várost. Meg is volt ennek az eredménye. Patakokban folyt rólam a víz, amikorra felértem a környező hegyre. Előtte még persze jó erős lejtővel le kellett ereszkedni a folyóhoz, amelyen a Római-hídon kellett átkelni. Ez is egy érdekes építmény – és nem mai. Csináltam erről is fényképet. Ma is le-föl, le-föl ment a liftezés, ráadásul amikorra felértem egy domb tetejére, csurom vizesen akkor ott metsző szél fogadott. Dél körül már jelentkeztek a kávé és kaja hiány jelei. Reggel annyira bámultam még a várost, hogy elfelejtettem kaját venni és ma volt az a nap amikor semmi tartalékom nem volt. Öreg hiba! Nagyon pici falvak, tanyák között esélyem sem volt semmire. Azt számolgattam, hogy mikorra fogok Livinhacba érni és ott milyen vásárlási lehetőségeim lesznek. A térkép alapján nem túl nagy hely. Ezen morfondíroztam, amikor Pagax faluban megállt mellettem egy kenyeres autó (na, nem miattam állt meg, hanem hozta a faluba a kenyeret) és azonnal lecsaptam egy kisebb kenyérre. Most már megmaradok! 3-ra beértem Livinhacba, de ott a központi albergue csak este fél 6-kor nyitott, de a kiírásból azt sakkoztam ki, hogy egy népes csoport előre lefoglalta az összes ágyat. Így kerestem egy másik helyet. Kívülről nem volt bizalomgerjesztő, de a tulaj nagyon kedves, megnyerő volt, így bemerészkedtem. Nem bántam meg. Addig meg sem szólalhattam, amíg 2 pohár italt meg nem ittam, akkor kezdtünk el beszélgetni. Korrekt módon tájékoztatott arról, hogy hol és mennyiért tudok vacsorázni, mivel holnap szombat lesz, hol tudok majd reggel ebédet venni, mert a következő nagy település 25 km-re van. Egy hatalmas padlástéri szobában kaptam egy ágyat, a 6 közül – választhattam, mert én voltam az első. Tágas tér, nagyon kulturált az egész, van internet. Reggelivel együtt 19 euró – teljesen normális árnak mondható. Mosás után az udvaron pikk-pakk megszáradt az időközben kisütő nap által az összes ruhám. A nadrágomat is ki kellett mosnom, mert a tegnap esti-éjszakai esőzés után ma csupa sár lett. De szerencsére ezek a túranadrágok hamar száradnak.
Nagyon remélem, hogy most már beköszönt a jó idő – kicsit elegem van a közép franciaországi késő őszből. Holnap Figeacba érek, megint csak 25 km lesz a megteendő út, de állítólag az is szép hely – érdemes lesz ott időznöm.