A kempingből 8 után indultam el, egy kiadós, franciás reggeli után. Vasárnap lévén biztos volt a napkezdés. Egész nap szutymós volt az idő, sok kedvem nem volt a gyalogláshoz. Megáztam, megszáradtam, megáztam, megszáradtam. Semmi örömömet nem leltem ebben a napban. Az egyetlen örömforrás ma a zenehallgatás volt. Egész nap Zorán legújabb lemezét hallgattam. Ajánlom mindenkinek. A táj, a falvak sem voltak nagyon megkapóak. Fényképezni sem tudtam, a gép egész nap el volt csomagolva. Délután 4-re értem a Vareire nevű kisfaluba, ami a mai gyaloglásom végét jelentette. Elég volt. A szállás egy normális albergue volt. Egy 10 fős szobában ketten voltunk egy este érkező kedves, kommunikatív francia nővel, Natalie-vel. 
Befizettem a vacsorára, ami okos ötletnek tűnt. A kajáról nem mindig tudtam megállapítani, hogy mi, de ehető volt, sőt ízletes. A sárgaborsó leves beazonosításával még nem is volt gondom, de a többi kicsit nehezen ment. Valami lecsós krumpli, néhány maszatnyi hússal, külön fejes salátával, majd valami robbantott csirke, vagy valami szárnyas, de hogy sülve vagy főve volt-e, azt nem tudtam eldönteni. Mindegy. Jó volt. A végén sárgadinnye, mint desszert. Érdekes megállapításra jutottam. Már máskor is megfigyeltem, hogy ezen a tájon egy tányért adnak és az emberek egy-egy fogás után kenyérrel kitakarítják. Beálltam én is a sorba. Engem nem zavart, csak furcsa volt. Az este sok kedvem nem volt blogot írni, így halasztottam a dolgot, netem úgy sem volt, így ezt most, másnap írom. Így az írás helyett olvastam. Újra nekiveselkedtem Umberto Eco: A rózsa neve című monumentális művének. Már többször elkezdtem, de annyira nehezen olvasható, hogy mindig feladtam. Most, Conques hatására elolvasom. Sokat nem haladtam az este, mert hamar megszállt az álom. De majd ma!