A mai nap csak 23-24 km-re volt tervezve – de ahogy az már nálam lenni szokott – másként alakult.

Reggel teljesen kipihenve ébredtem – nem volt az a lábfájás, lábrángatózás, mint előtte éjszaka, fél 7 helyett csak 6.45-kor indultam. Keletről gyönyörűen sütött a nap – de Bécs felől fenyegető felhők torlódtak az égen. Ajaj, mi lesz ma? Gondoltam. Hűvös volt a szél, átfújta a dupla pólóimat, de nem akartam megállni, mert 3 km-re volt a következő falu, ahol beterveztem a reggeli vásárlást és a kávét. A reggeli megvolt – a kávé elhalasztva. A közért előtt volt egy pad, ott kényelmesen megreggeliztem (felvágott, kifli és alma és 2 csík a mogyorós ritter szeletből 3,8 euro) és beöltözve elindultam Fishamed felé, szigorúan a jeleket követve. Ezen a szakaszon, azért hagy némi kívánnivalót a jelölés, még bent a faluban, nem volt egyértelmű a dolog, de végül is letaláltam a folyó melletti ösvényre, ahol már nem kellett több jelölés, mert nem lehetett letérni. A végén azért nem ártott volna egy Y elágazásnál egy kis iránymutatás, de most jól döntöttem. Beérkezve Fishamed főterére, irány a füstös kávézó, az elmaradt kávé pótlására, ami rendben, dupla mennyiségben meg is történt. A szokásos cipős, zoknis, lábkenegetős rituálét az utcán végeztem. Ezt követően úgy döntöttem, hogy maradok a 9-es főút mentén, azzal nagyot nem hibázhatok, mert az bevisz Schwechat központjába. Az osztrák jakabos jelzés meg ki tudja merre? Hangsúlyozom! A könyvben lévő térképeknek nem sok köze van a valósághoz, de még a saját jelzésekhez sem. Remélem az út későbbi részén ez erőteljes javuláson megy majd át!

Hol a padkán, hol az út melletti gyalogúton közeledtem a reptér felé iszonyú nagy szélben, persze ellenszélben. Fel kellett vennem a széldzsekimet is annyira átfújt már. A fejem leszegve, mint a konok marháé a szántásban, a kalap az államhoz szíjazva és küzdöttem a nyugati, észak-nyugati széllel. Hogy miért nem Peking felé gyalogolok, akkor hátszelem lenne! Elhagytam a repteret, unalmas volt, elpakoltam a fényképezőt, mert bedurvultak a felhők is, lógott az eső lába, de végül ma megkegyelmezett. Jött a még sivárabb látvány – az OMV kőolaj tárózó és egyéb más ipari förmedvények. Nem volt szép. 11 körül már Schwechat előtt megálltam, ettem egy kis csokit és almát, ittam és nekivágtam az utolsó néhány km-nek. Gondoltam én kis naiv, hogy az utolsó 3-4 km. Hamar megtaláltam a kiszemelt szállást, a Wiener Strasse 21. sz. alatt, ami zárva volt. Nem csak pillanatnyilag. Pár házra volt egy hotel ahol bepróbálkoztam, de olyan árat mondtak, ami nem felelt meg az elképzeléseimnek. Gondoltam, hogy sebaj, korán van még, megyek tovább Bécsen keresztül a holnapra tervezett úton és majd valahol szembejön velem a Zimmer Feri! De nem köszönt rám!

Beértem Bécsbe, ahol mindjárt balra található a központi temető – jó hosszan, nem is tudom hány kilométeren keresztül – vele szemben pedig a jobb oldalamon a sírkövesek és virágosok garmadája. Szállás lehetősége – sehol. Már mentem befelé a városba kb. 8 km-t, amikor leültem egy erőgyűjtős kávéra, ahol az időközben begyűjtött térképen belőttem, hogy a legrosszabb esetben elmegyek a Nyugati Pályaudvar mellett lévő Felberstrassen lévő Step Inn hotel-hostelbe. Ezt ismerem, voltam már itt. Megvizsgáltam a távolságot, nem túl nagy kitérő az eredeti utamhoz képest, talán 3 km. reggel csak ezen a hosszú utcán kell végig sétálnom a Schönbrunn kastélyhoz, hogy rácsatlakozzak az utamra. Szerencsére annyira ismerem Bécsnek ezt a részét, hogy tudjam, nincs már sok. A végére a szél is elcsendesedett, eltűntek a felhők, a mai napot megúsztam ázás nélkül. Holnap ennyivel kevesebbet kell mennem, mint amennyivel ma többet jöttem. Nézzük a jó oldalát a dolognak! Ma 35 km volt a gyaloglás, nem mondom, hogy nem fáradtam el, de azért jó volt. A szörnyű szél ellenére is.

És itt visszakanyarodnék a 11-ei bejegyzésem egy gondolatához.

„Mindezen napi apró nehézségek ellenére nagyon jó volt ma gyalogolni. Egyedül. Teljesen a saját tempómban, senkihez nem igazodva, senkivel nem beszélgetve. Amióta elindultam Budapestről mindig volt valaki mellettem az úton, ami nem volt baj, de ez így most mégis teljesen más.”

Ezt a gondolatot többen is kifogásolták. Remélem az elmúlt 2 nap eseményei megmutatták, hogy miért is jó, jobb egyedül gyalogolni. Ha döntést kell hozni, az ember magáról hoz döntést, magának okoz kellemetlenséget, plusz kilométereket, fájdalmat, szenvedést. Nem kell figyelemmel lennem más, mások tűrőképességére, akaratára, vágyaira. A munkáim során ritkán volt lehetőségem, hogy csak magamról, magamnak döntsek. Ha döntöttem az mindig kihatással volt másokra is – persze ez vonatkozik a magánéletre is. Onnantól kezdve, hogy elindultam – a jobbra, vagy balra csak rólam szól, nekem, miattam, csak velem történik meg minden, ami a döntésem következménye. Ma, ha nem egyedül vagyok, akkor nem biztos, hogy tovább jövök.  Aki ismer, az tudja, hogy mennyire szeretek társaságban is túrázni. De az más – egészen más! Tehát nekem nem volt gond, hogy a magyar szakaszon volt társam, társaim. A közös gyaloglásnak is meg van a varázsa. Azt másért szeretem. De értse meg mindenki – EZ MÁS!