Az éjszaka esemény nélkül telt. Reggel csak fél 7-kor keltem, összepakoltam és 7-kor már vártam a reggelit! Kár volt. Messze a legrosszabb volt eddig. A hatása sem tartott sokáig. Az első komolyabb faluban a vasárnap ellenére, gondolom részben az erre bandukoló zarándokok miatt is nyitva volt egy pékség, ahol kipótoltam a reggelit. A tegnapi vacsoratársaságból hárman már fél 7 körül elindultak, hátizsák nélkül. Azok ott vigyorogtak az albergueben, várva a csomagszállító autót. Elég ütemesen tudtam haladni, nem voltak ma komolyabb emelkedők sem. Majd lesz holnap hajnalban! A San Jean előtti faluban valami népünnepélyre hangoltak, helyi népviseletbe öltözött fiatalok és nem fiatalok járkáltak, zenélgettek. 
1 órakor léptem be SJPdP-ba a zarándokok kapuján. 2 évvel ezelőtt ez a mozzanat kimaradt, mert akkor tömegközlekedéssel érkeztem. Sokan ettől a megérkezéstől eufórikus érzést várnak – nekik biztos meg is jön – nekem csak annyi volt, hogy 2500 km és 88 nap után ott vagyok, ahol 2 éve kezdtem a caminom. Azon gondolkodtam el, hogy hány millió ember lépett már be ezen a kapun és ment végig ezen az utcán, amelyiken én is most. Ennek sokkal nagyobb hatása volt rám, mint annak, hogy én is itt vagyok.
A központi zarándok irodában kisebb tumultus volt – egyszerre sokan érkeztünk. Az úton nem láttam ezt a tömeget, így feltehetőlég busszal, vagy vonattal érkeztek.  Vegyes volt a nemzetiségi összetétel, mint az már erre inkább megszokott. itt már nem a francia lesz a domináns. Persze lesznek sokan, de innentől kezdve lesz igazán internacionalista a camino. 
A központi szálláson 8 euróért kaptam egy ágyat egy 18 személyes hálóban. Ebben benne van a reggeli is, de én azt szerintem kihagyom, mert 6.30-tól kezdődik. Én akkor már javában úton akarok lenni – elkerülendő a nagy hősége ... Tovább »

Van abban valami bájos (vagy bajos) kihívás, ha az emberfia elhagyja a jól kijelölt utat a baszk hegyek között és a térképről is lemegy. Nem másért, a kihívásért. Ez történt ma. 
Reggel elbúcsúztam az elmúlt néhány napban összeverődött csapattól. Ők mára csak 18 km-t vállaltak be. Én még rátettem egy szívlapáttal. Így reggel egyedül keltem fél 6-kor és egyedül reggeliztem. Valószínűleg soha többet nem találkozunk – bár a caminon mondtam én ezt már párszor és mindig meglepetés ért. Az út első szakaszát rendesen a kijelölt úton tettem meg, ami tartogatott néhány izzasztó emelkedőt, de már meg sem kottyan. Csak abból veszem észre, hogy emelkedőn vagyok, hogy folyik rólam a víz és apróbbakat, ütemesebbeket lépek. Az erőnléttel semmi gondom nincs. Megszoktam már ezeket az apró kihívásokat. nem mondom, hogy néha nem unalmas fölmenni 50 méter szintkülönbségre, majd le és újra fel, de hát ez nem az Alföld és még nem is a Meseta. A táj egyre jobban tetszett, valahogy karakteresebb lett, a házak rendezettebbek. 9 körül egy konzervüzemhez érkeztem, ahol nagyon szemfülesen fel volt állítva egy kis pavilon és lehetett kávét, üdítőt és természetesen millió féle patét (konzerv formájában) kapni. Megkávéztam és vettem is egy konzervet, mert a nálam lévő olajos hal és kis darab kenyér nem tartogatott nagy kulináris élményt. Így egy picit javult a dolog. 10 óra körül találtam egy olyan helyet ahol átadhattam magam a paté és olajos halkonzerv élvezetének. Ezt követően döntöttem úgy hogy letérek az útról és a könyvemben részlegesen meglévő térkép alapján jutok el Uhart-Mixebe. A bajság ott volt, hogy nem volt minden szakaszról térkép, mert a könyvben a betűk kiszorították rajzot. Két külön oldalon volt a térkép két része, a hiányzó szakaszt meg odaképzeltem és bíztam az ösztönökben, az útjelző táblákban és a helyi lakosokban. ... Tovább »