A Piszkos Freddel kapcsolatos filmet forgatnak Portomarinban és ehhez kerestek természetes módon eltorzult arcú, kocsmatölteléknek kinéző, bevert szemű alkalmi színészeket, statisztákat. Gondoltam benevezek. Kora délután érek Portomarinba, addig minden feltételnek meg fogok felelni. Eltorzul az arcom, bekékül a szemem alja, befeketedik a szemhéjam, húzom a bal lábam, mert be fog dagadni a térdem. Mindehhez csak annyit kell tennem, hogy az alberguben az emeletről le kell bucskáznom a földszintre. Természetesen a hátizsákkal együtt nagy settenkedés közepette, hogy a landoláskor még zavarba ejtőbb, tökéletes riadalmat okozó legyen a hangzavar az összes zarándoknak és turistának, akik aludtak.
Tisztelettel jelentem sikerült. Fél 6-os kelést követően megcsináltam az előbb vázolt produkciót. Sikerült úgy megbotlanom a lépcső tetején, hogy előbb a bal térdemet üssem be a lépcső élébe, majd az utolsó előtti lépcsőfok élén tompítsak a bal arccsontommal. Egy pillanatra még a villanyt is lekapcsolták – ott belül. Kezem-lábam nem tört, vérem csak kicsit folyt, lélegeztem és éreztem fájdalmat. Gyorsan hideg víz alá dugtam az arcom mert éreztem, hogy nem volt kicsi az ütés. Majd bevillant a mélyhűtő – jég viszonya és hogy biztos nem árt egy kis jegelés. Ekkorra előkerült jó pár ember – mert nem tudták, hogy milyen támadás érte a házat. Pár perces jegelés után úgy éreztem, hogy komolyabb baj nincs. Van egy 5-6 centis 6-8 mm-es horpadás az arccsonton, de nem szédülök, tisztán látok, nincs hányingerem és tudok menni, összefüggően beszélek. De továbbra is csak magyarul. Összepakoltam hát és bár pár perces késéssel, de elindultam. Illetve elindultunk Magdalenaval a lengyel kislánnyal. Tegnap ő is ott szállt meg ahol én. Végig segített, orvossal fenyegetőzött és vagy 5 km-en át figyelte minden lépésemet. Az első komolyabb lépcsőig, majd emelkedőig nem is nagyon éreztem, hogy a térdem nem úgy funkcionál, ahogy kellene. De már Sarria belvárosában, ami amúgy nagyon hangulatos hely – főleg hajnalban – jelezte, hogy a mai utat igen lassan és kínlódva fogom megtenni.
Barbadello előtt volt egy jó kis emelkedő, ami most 5-ször olyan nehéznek tűnt, mint amilyen lenni tud. Barbadelloban – mintegy 4 km-rel Sarria után van egy fantasztikus albergue, bár. Érdemes itt megszállni. Nem drága és hiper, szuper, úszómedencés. Itt futottam össze Lilivel, aki itt aludt és látva az eltorzult arcomat ellátott fájdalom-csillapítókkal. Én az enyémet már a sarkam miatt mind megettem. A pincérnő is látta az arcom, hozott egy nagy adag jeget, ami igen hasznosnak bizonyult. A lassúságomon kívül nem volt semmi komoly bajom, így mondtam Magdalenanak, hogy nem akarom feltartani az én lassú tempómmal, menjen nyugodtan a saját ütemében, mert nem lesz szállása. Főként, hogy láttuk a turisták és zarándokok tömegével özönlöttek, rohantak el mellettünk. Tragikus volt látni. 
Egyedül sántikáltam tovább, arcomon a jéggel, amit becsomagoltam a csősálámba. Mi minderre jó egy ilyen motoros sál. Már nagyon sok mindenre tudtam használni ezen az úton. Néhány zarándok, főleg azok, akik már ismertek megálltak látván a jelentős változást, amin reggel óta keresztülmentem. Elláttak jó tanáccsal, biztatással egy-egy mosollyal. 
Én ennyi vadi új hátizsákot még nem láttam, még a túraboltban sem. Sarria az a pont, ami 113 km-re van Santiagotol és már megkapja a turista a compostelláját és döngetheti vele a mellét. Ráadásul ma szombat van és még többen kezdték ma a zarándoklatnak csúfolt rohanásukat. Kb. 5-600 ilyen rohant el mellettem. Az első órában iszonyatosan idegesítettek, de belefáradtam. Tudtam, hogy ez lesz, hisz van már tapasztalatom, de hogy ennyien lesznek álmomban sem gondoltam volna. El is ment a kedvem az egész zarándoklattól. Ez a szakasz teljesen elrontja az egészet. Utáltam. A 115. napon utáltam először a zarándoklatot. Nem érdekelt eddig eső, fázás, fájdalom, semmi, de ez a mai nap délelőttje megutáltatta velem. Remélem elmúlik hamar. Reggel egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy fel kell adjam, ha esetleg valami agyrázkódás vagy ilyen jellegű dolog is történt, de ez csak egy pillanat volt, ahogy ott ültem a konyha kövén és próbáltam észhez térni a sokk után, de amikor láttam, hogy oké minden már nem foglalkoztatott ez a dolog. De ma délelőtt komolyan azon gondolkodtam, hogy itt és most abbahagyom  a tömeg miatt. Tudom, hogy nem teszem meg, nem dobok ki ennyi befektetett energiát, időt. 180 km van hátra az óceánig, fog összeszorítva kibírom a turisták tömegeit. Azt hiszem soha többet nem jövök a caminónak erre az utolsó 100 km-es szakaszára. Nem hajtok az újabb és újabb compostellákra.
A terep amúgy nem volt nehéz és szép helyeken jártam, bár ma nem tudtam élvezni. Fényképet nem is csináltam, hiába lógott ott a gép a nyakamban. Koncentráltam a minél kevesebb fájdalommal járó lépdelésre. Sikerült majdnem az egész úton jegelnem az arcom. Amikor megálltam pihenni, akkor meg a térdemet jegeltem. Ha elolvadt a jég, egy-egy bárban kértem újabbat.
2 után értem be az alberguebe, ahol Magdalena jóvoltából biztosítva volt a szállásom. Odaadtam neki a credeciálom és így még jutott hely. Közben egy magyar zarándok, Robi is üzent, hogy ő is foglalt nekem valahol. Rendesek a zarándoktársak.
Holnap szeretnék eljutni Palais de Reibe. Ez mintegy 25 km. Ha reggel működik majd a térdem, akkor nem lesz gond. Ha nem, akkor maradok egy napot itt.