Sokak számára jött el a nagy nap ma reggel. Sokan 20-30-35 nap kitartó gyaloglás, sok kín, szenvedés után beérnek az áhított városba, a szent helyre – oda, ahova már hónapok esetleg évek, évtizedek óta szeretnének eljutni. Szeretnének egy régi fogadalmat teljesíteni, lelki tehertől megszabadulni, valakiért imádkozni, vagy reménybeli álom megvalósításához Szent Jakab apostol segítségét kérni…, stb. Mindenki másért vállalja ezt a nem mindig könnyű és egyszerű 3-4-6-800 km-t. Megértem a meghatódásokat, szemekben csillogó könnycseppeket, vagy kifakadó zokogást, egymás nyakába borulva sírást. Emberek millió tették ugyanezt az évszázadok hosszú sora alatt. Hol többen, hol kevesebben – de mindig zarándokoltak Santiagoba. Ma ahogy ott ültem délután a templomban és figyeltem az embereket, hogy vajon ki, miért jöhetett, mi járhat most a fejében, milyen lesz holnaptól az élete, meg fog változni, meg tud változni, azon kaptam a gondolataim szárnyalását, hogy megint valahol 1500 körül járnak és ha (létezik) – létezne lélekvándorlás akkor ezek az emberek hogyan viselkednének itt, a katedrálisban, akkor milyen ruhákban jelennének meg, mi foglalkoztatná őket,milyen lenne a szaguk, mit csinálnának másként holnaptól kezdve? Túlélnék a visszavezető utat amely szintén 2-3-4 hónapig tartana?  Mit mesélnek majd ha hazaérnek, hogy milyen volt megérinteni az apostol szobrát, milyen volt a katedrális, hitükben vastagon megerősödve térnek haza, vagy esetleg megcsömörlötten az elüzletiesedő zarándoklat miatt? Hányan ölelték, érintették meg ezt a szobrot az oltár mögött a hosszú idő alatt?
És azon is gondolkodtam, hogy egy szobor megérintése nekem miért nem jelent semmit? Számomra nem ez mozdulat a nagydolog, hanem az ide vezető elhatározás és a megtett út a fontos dolog. Így ma én meg sem érintettem a szobrot. Kétszer próbáltam, de olyan elképesztően hosszú, értelmetlen sort kellett volna kivárnom, amelyre nem voltam hajlandó. Így leültem a padsorba és azt az időd, amit a sorban állással töltöttem volna, gondolkodásra fordítottam. Gondoltam a szeretteimre, néhány olyan emberre, akik fontosak, olyanokra akik nemrég távoztak közülünk, akik súlyos betegséggel harcolnak, vagy már legyőzték azt, akiknek segítségre van szükségük valamely komoly probléma megoldásában. Szobor érintése nélkül gondoltam rájuk. Lehet, hogy ezért most néhányan megköveznének, de minimum megvetnek, de nem számít.  
Az éjszaka keveset aludtam, azt is rosszul, így 5-kor nem nagyon tetszett a felkelés. De megtettem. Fél 6-kor már úton voltunk Robival. A ruháim nem száradtak semmit, ettől nem voltam túl happy, de hát mostanság elég nedves az időjárás. Ez is benne van a zarándoklatban, erre is fel kell készülni, meg kell oldani.
20 km volt csak Compostella, nem nagy táv. Az első 3 km után laza reggeli a megszokott helyen (hú, ez most nagyképű volt – ahol 2 éve reggeliztem és most emlékeztem rá). Majd néhány kisebb emelkedő, lejtő. Tegnap este vettem egy gyógyászati segédeszközt, egy speciális térdszorítót, ez most sokat segített. Menetközben alig éreztem fájdalmat – a levétel után már nem volt ilyen jó a helyzet, de minden nem sikerülhet egyszerre. A zarándokok és a futóbajnokok szép hosszú sora haladt Santiago felé a sötétben, majd fél 8 után a világosban a vészjósló felhők fenyegetettségében. Szerencsére az eső csak délután 4-re érkezett meg. Még sötétben értünk be a Santiagót jelző kőoszlophoz, de innen még messze van a katedrális, de még a közigazgatási határ is. De bátorítást ad a zarándoknak, hogy már mindjárt célba ér! Az oszlop előtt, ahol a zarándokút kiér a nagy forgalmú úthoz, volt egy idős bácsi, aki megmutatta, elmagyarázta, hogy merre kell mennünk, nehogy véletlenül az autók közé tévedjünk. Teljesen önkéntes alapon, a nagyteljesítményű autója ott állt mellette. Először gyanakvás fogott el, hogy mit akarhat, de láttuk, hogy csak jószolgálati kötelezettségének tesz eleget. Érdekes színfolt volt.
Fél 11 körül már abban az albergueben voltunk amelyet ismertem. Ez 1700 m-re van a katedrálistól, de megszabadulva a sok-sok ideje cipelt hátizsák terhétől felszabadultan tettük meg ezt az utolsó távot.
Én, érthető okok miatt a déli misét kihagytam, helyette begyűjtöttem a compostelamat és egy másik dokumentumot is, amely igazolja, hogy honnan indultam és mekkora távot tettem meg. Ez egy sokkal díszesebb dokumentum és az idei évtől lehet kérni. Szépen mutat rajta a 4 jegyű szám és az, hogy az indulási hely: Budapest. A turista iroda előtt szép kis sor várakozott, hogy megkapja a compostelat. De azért haladt a sor rendesen, gördülékeny volt a dolog. A várakozás ideje alatt az úton ilyen vagy olyan mélységű ismeretséget kötött zarándokai kedélyesen beszélgettek. Jó dolog, ha az embert lépten-nyomon megszólítják, üdvözlik. Sok kedves zarándokkal futottam össze, bár a 2 évvel ezelőtti hangulat, eufória nem volt meg. Nem tudom, hogy mi volt az oka, de nem. Ettől függetlenül élveztem a délutánt. Nem tudtam úgy menni 100 métert, hogy valaki ne üdvözölt volna.  Robi meg is jegyezte, hogy nem könnyű velem végig menni az utcán. 
Megebédeltünk egy görög étteremben. Összefutottam Magdalenaval is, a lengyel kislánnyal. Ők 4-en délután indulnak tovább Fisterre felé sátrazva. Érdekes lesz ebben a szottyos, esős időben, de hát fiatalok, keresik a kalandot – hát most megkapják! Feltehetőleg az óceán partján még összefutunk egy utolsó találkozóra a caminon. 
A  katedrálisban eltöltött elmélkedésre fordított idő elteltével visszaindultam az alberguebe, útközben bevásároltam egy kis gyümölcsöt és vacsorát.
Holnap reggel megint időben indulok, ezért ma időben fekszem. Már csak 3 nap van az óceánig és akkor teljesül egy nagy célkitűzés. Nem az, hogy lássam az óceánt – az már meg volt párszor, hanem, hogy legyalogoljak 122 nap alatt 3360 kilométert – autó, busz, taxi, vonat, helikopter, stb. igénybevétele nélkül.

Mai árak:
szállás 10
kávé 1 – 2 Santiagoban kicsit drágább a bár
döner tál 8.5
coca cola 1,5
kis bagett 0.5
jóféle házi szalámi szerű felvágott 8,5 / kg
ementáli sajt 20 dkg 2.85
müzliszelet 6 db 1.59
öszibarack 0.95/kg