Reggel 8 körüli indulást követően már nem is kerestem a jakobsweges jeleket, tudtam, hogy át kell jutnom az autópálya másik oldalára, ott nyugatra tartva kb. 4-5 km után északra kell fordulnom és rá kell lelnem a Traun nevű folyóra, melynek partját végigkövetve eljutok a mai célállomásra, Welsbe. Valahogy így járták a zarándokutat 500 évvel ezelőtt is, csak nem volt autópálya, meg dübörgő kamionok, és persze GPS, na de még egy jól megrajzolt térkép sem. Csak elmondás alapján, a helyiek által porba rajzolt, rögtönzött skicc volt a zarándok összes segítsége. És persze a szája, hogy tudjon kérdezni. Ennyi út sem volt, mert volt a bécsi út, vagy linzi út vagy a Salzburgba vezető út esetleg a Linznél északra forduló út a nürnbergi út. Sokkal egyszerűbb volt mint ma, persze az összes nehézséget se felejtsük el. Időjárás, felszereltség, öltözet, lábbeli kérdése, útonállások, élelmezés. Ez a mai út a tájékozódás szempontjából nem volt túl bonyolult. Könnyen megtaláltam a Traun folyót. Jól kiépített út kerékpárosoknak és gyalogos turistáknak. Árnyas fák, amik majdnem végig hűs árnyékot adtak és madárcsicsergés. Már jöttem kb. 7 km-t, amikor láttam kiírva, hogy Wels már csak 17 km. Az már nem volt sok – csak a végére dögunalommá vált. Nem nagyon szoktam unatkozni az úton, de ma 12 körül elkezdtem ásítozni. Őszintén szólva elég ingerszegény volt az út. Mintha egy fákkal borított alagútban haladtam volna. Az elején, amíg el nem értem az első vízierőművet, még csak-csak. Ott átkeltem a túlpartra és ott tört rám az unalmasság érzése. Itt valahonnan becsatlakozott az Osztrák Szent Jakab út is és végig együtt haladtunk Welsig. Sehol egy falu, egy kocsma, vagy legalább valami más színű gabonatábla, a domb mögül előbukkanó templomtorony. SEMMI! Csak néha egy-egy bringás törte meg az egyhangúságot. Wels közeledtét jelezte egy szennyvíztisztító telep jellegzetes szaga, majd valami ipari komplexum. Látni nem láttam csak éreztem a port és hallottam a zörejeket. Végül beértem a városba, ami nagyobb, mint gondoltam. Kerestem egy szállást és a szokásos megérkezést követő programok után aludtam egy órát. Igazán jólesett. Tudtam, hogy még várost akarok nézni és kellemes volt ez a kis pihenés a lábaimnak. A fotómasinát a nyakamba véve előbb felderítettem a holnapi „menekülési” útvonalat, majd a közértet és csak ezután jöhetett a belváros. Szép, érdekes lehetett ez a városka pár száz évvel ezelőtt. Erős falakkal, jól behatárolható település volt. Nyomokban a régi város körvonalai még kivehetőek, de ma már sok modernek titulált oda nem illő építmény rondítja el az összképet. Ráadásul még túrnak is az óvárosi részen. Nem kis bosszúságomra. Nagyon sok magyarral találkoztam a városban. Kérdeztem is ez egyiktől, hogy mi van itt? Magyar találkozó? De nem, csak sokan dolgoznak, élnek itt. 
A levegő erősen lehűlt estére, holnapra nem kevés esőt jósolnak a békásemberek! Remélem nem lesz igazuk. Majd kiderül, de azért reggel hűvösebb időre öltözöm majd. Beszéltem ma Petivel – pár napja léptek át Svájcba. Jelezte, hogy Ausztriához képest is sokkal drágább Svájc. Ismerős a szitu. Ők eddig nagyon gazdaságosan oldották meg a szállásaikat és az étkezést. Remélem sikerül ezt a tendenciát megtartaniuk Svájcban is. Mondta Peti, hogy ők eddig kb. 250 euro adományt kaptak, mint zarándokok. Jót mosolyogtam.
Összegezve a mai napot, nem volt túl megterhelő (de ez szándékos is volt), de annál unalmasabb és végig beton, mind a 24 km. Ez vár rám holnap is, de remélem nem fogom unni.