Könnyű, laza nap. Rövid táv, kellemes, néhol hűvöskés szél, ragyogó napsütésben. Ízletes estebéd, jó beszélgetések, ezért késői blogírás. Önmagamhoz képest kései lefekvés.

Röviden ennyiben összefoglalható a mai nap. Ha valaki már unja a mindennapi, bő lére engedett beszámolót, az most hagyja abba! Persze, a kíváncsiabbaknak vagy elvetemültebbeknek azért leírom hosszabban is. Persze lehet, hogy már unalmas néha, de nem történnek nagy dolgok, de hát ez van. Én nem bánom, hogy nincs minden nap nagy dráma az úton, vagy nem fedezek fel valami eget rengető nagy-nagy életigazságot. De azért apró örömteli dolgok érik az embert.

Reggel kipihent állapotban való ébredés 4.50-kor. Ugye, milyen nagy dolog ez? Másként fárad el az ember, mint a napi robotban. Kevesebb butaság nyomasztja, nem zakatol az agya, csak a legfontosabb dolgok legyenek meg, amelyek szükségesek az úthoz. Tiszta, száraz ruha, víz, némi élelem és a jelek követése. (persze, nem árt egy jó lábbeli sem) Reggel 7-kor mindenki (10 fő) átment a plébániáról a Nagyigmándi Polgármesteri Hivatalba, ahol meghívtak bennünket egy kávéra, teára. Persze, nem nagy dolog – de jól esett mindenkinek az apró figyelmesség. Ja és kaptunk „pöcsétet” a zarándokútlevelünkbe is.

Ezt követően szép lassan útnak indultunk. Nem voltam hajlandó felvenni a hosszú pólót – bíztam a jó időben. Igazam lett. Bár az elején kicsit csípett az idő, ösztökélt a gyors mozgásra. Ami most még ment is – a lábam reggelre kb. 10%-os javulást jelzett – persze nem látványra, mert az még horrorfilm kategória – de érzetre. Valami jelentős javulás csak lesz már, mert kicsit unom a túraszandált – ja és persze unom cipelni a hátamon a bakancsot. Szóval jól kiléptünk – élveztük a napsütést és a felhőmentes égbolt látványát. Repültek a kilométerek a talpunk alatt. Kb. 2,5 óra folyamatos gyaloglás után megpihentünk kicsit, reggeliztünk majd folytattuk az utat Kisbérre, ami már csak 6-7 km-re volt. Nagyon hamar odaértünk – azt hiszem beállt a lábunk, agyunk egyfajta „menetelés”-re, és ezt abszolút pozitív értelemben gondolom. A test fáradtságát az agy már megszokott állapotként kezeli és figyelmen kívül hagyja. Azt hiszem, hogy mára állt át a szervezetem, testem, agyam a „CAMINO”-s üzemmódra. Ezt már reggel a pakolásnál is megállapítottam, hogy ez az a rutin, ami anno volt 2 éve. Jó volt megállapítani ezt!

Kisbérre beérkezve szinte az első ház a zarándokszállás. Nagyon profi! Tiszta, rendezett, kényelmes, praktikus, Morvai úr elragadó egyéniség. És olyan szép pecsétje van!!!! Az ára, nagyon barátságos. Sőt, még wifi is van. Töltök fel majd néhány képet a ház udvaráról!

Korán érkeztünk, a szokásos szertartások után bementünk a városba, megnéztük a templomot, felderítettük a holnap reggeli pékséget, találtunk egy jó éttermet, ahol csak mi, zarándokok voltunk. Nagyon jót estebédeltünk – egy kicsit (nagyon) vágytunk már a meleg ételre. Rövid bevásárlás – készülve az esti beszélgetésre vettünk egy kis bort, de csak keveset gondolván a reggeli korai kelésre és az előttünk álló 28 km-re. Közben kiegészült a csapat – Attilával és Anikóval, akik életükben először csinálnak zarándokutat – de tetszik nekik. Jót, beszélgettünk, előbb velük, majd Zoliékkal, szóval este 8-kor már a fáztunk kint a teraszon a plédek ellenére is, így asztalbontás volt. Mindenki lepihent a szobájába. Én meg nekiláttam a napi blog írásának. Sokan kérdezték már, hogy miért írom? Talán a legegyszerűbb válasz, hogy ilyenkor este mintegy mentést csinálok a nap eseményeiről, történéseiről, gondolatokról, érzésekről. Amúgy is szoktam, amikor lefekszem, de ez most így intézményesített dolog a saját részemre. Jó visszaolvasni, hetek, hónapok múltán.