Rövid alvás után korai ébredés és reggel 5 órai indulás. Rövid volt az alvás, mert bár időben lefeküdtem, de 10 óra után elkezdtek harangozni. De nem egyszer játszották el a részeg harangozó dalát, hanem háromszor. De nem rövid harangozások voltak ám. Kínunkban már hangosan röhögtünk, hamár aludni nem tudtunk. Amikor ez elcsendesedett, elkezdtek beszállingózni az olasz bringások. Nem halkan. Nem egyszerre. Mintha nem is vastagon 10 után lennénk. Átfutott az agyamon, hogy amikor majd én kelek reggel nagyon korán, a szemükbe világítva megkérdezem tőlük, hogy jól alszanak-e. De reggelre meggondoltam magam, inkább szép csendben kiosontam a körletből. 5-kor már Úton voltam. Magdalena szintén. A városból együtt értünk ki, de a határban felvette a rendes utazósebességét és elhagyott. Egy ideig még láttam a lámpája villogását, de azután azt sem. Rendes kövesúton vitt a jelzés – teljesen sötétben. Ahogy letelt a szokásos 1 óra, meg kellett állnom a lábam miatt. Meg is reggeliztem itt a nagy sötétben – az aszfalton ülve. Hangulatos volt – érdekes élmény. 
Egy idő után az út és a kövesút elválik. Az Aqutania kőnél. Sötétben nem lehet látni a jelet, amely pár méterrel beljebb van. Én emlékeztem rá, hogy nem kell kanyarodni semerre, hiába megy arra az addig követett közút. Én mentem tovább a helyes úton.  Hát igen, az évek, a rutin! Ekkor telefonált a lengyel kislány, hogy baj van, mert egy faluban van és tudja, hogy nem szabadna még jó sokáig falut látnia. Ő nem vette észre a jelet és ment tovább a betonon és 2 km-rel később falvat talált. Mondtam, hogy forduljon vissza és megvárom a kereszteződésben. Amíg ott vártam rá, jó páran el akarták követni ezt a hibát, így kiálltam közlekedési rendőrnek. Tényleg nem lehet látni sötétben a jelzést. A kis malőr után minden ott folytatódott ahol a kényszerű megállásom előtt. Közben Attila is elviharzott mellettem, kivilágosodott és már jól látható volt a sokak által legjobban utált mesetai szakasz. Nekem nem volt olyan szörnyű. El tudtam magam foglalni a gondolataimmal és tudtam, hogy csak 17-18 km-es az egész, amíg nem lesz valami település. 
Ekkor már nagyon sokan haladtak el mellettem. Később keltek – gyorsabbak. A 10. km-nél van egy kávépont. Egy kitelepült büfékocsi töri meg az egyhangúságot. A múltkor nem volt vele szerencsém – zárva volt, de most lehetett kávét inni, üdítőt  és kaját is venni. Elég sokan megálltak. Én csak egy kávét ittam, mert a reggelim már megvolt. A kis feltöltődés után újult erővel és elszántsággal indultam neki a szakasz maradék kisebbik felének. 
10 után értem be az egyhangúságot megtörő faluba.  Itt majdnem mindenki jelen volt, aki leelőzött. Mindenki evett, ivott, piheget. Az időjárással hatalmas szerencsénk volt. 9-ig felhős, kellemes volt az idő, de ezt követően is laza, elviselhető napsütésben volt részünk. Sehol sem volt a rettegett mesetai kánikula. Az úton semmi extra nem történt – néhány ismerőssel és ismeretlennel pár mondatos szóváltás. Persze a szokásos megállásokat, masszírozásokat leszámítva végig mentem egészen San Nicolasig. 32 km volt, de szerettem volna ebben az albergueben megszállni, kellemes hangulatú, barátságos szálláshely, kedves tulajokkal, finom vacsorával. Minden olyan volt, mint 2 éve. Most még a társaság is nagyon jó volt. 9-en vacsoráztunk, 3 lengyel fiatal, 2 francia, 2 német, 1 spanyol és én.
Még vacsora előtt befutott Kati is, akivel Ventosaban ismerkedtem meg, vele is jót, érdekeset beszélgettünk. De neki még tovább kellett mennie, mert szorította a repjegy. Este időben fekvés.

Mai árak:
szállás 8 euró
reggeli (kávé, croissant) 2,5
tortilla 1,5
alma 2,5/kg
öszibarack 2,5/kg
kávé 1,2 – 1,4